Mennydörgés: I. Fejezet: 5. rész

Orzes

Az erdő nagyhatalmú uralkodója gyűlölt mindent, ami az istenekkel kapcsolatos. Nem tűrte, hogy birodalmán belül bárki nyíltan gyakorolja a vallását. Amennyiben valakit katonái mégis rajtakaptak, az súlyos büntetésre számíthatott.

Orzes egyedül a druidákkal szemben volt elnéző ebben az ügyben, hiszen egyrészt nem kifejezetten tartoztak a sárkány fennhatósága alá, másrészt ők éltették a szent fákat, a férfi pedig nem akarta, hogy az erdő teljesen elsorvadjon. A legfontosabb és legkevésbé hangoztatott indoka azonban az volt, hogy nem szeretett volna ujjat húzni velük.

A druidák alapvetően békések voltak. Ők foglalkoztak az állatok és növények biztonságával. Az ozuruk vezér még korábban megegyezett Szürkenyír nevű uralkodójukkal, hogy nem kontárkodnak bele egymás dolgaiba és így a szent fák is érintetlenek maradnak. A dryn druida tartotta magát ehhez. Immár kétszázötven éves vezetése alatt népe a humanoid fajok csatározásaiból kimaradt. Jobb volt ez így az ozurukok számára, hiszen látta már Orzes, mire képesek az erdő védelmezői együttes erővel.

Hallott pletykákat arról, hogy néhány évvel ezelőtt egy felbőszült druidának egyedül sikerült végeznie egy társukkal. Ezt elsőre nehezére esett elképzelni, hogy valóban így volt. Fajtájuk képviselői önmagukban sokkal nagyobbak és erősebbek voltak egy darab dryn, vagy elf druidánál. A holttestet maga Orzes maga is látta. A tetemen több lándzsa által ejtett seb árulkodott arról, hogy aki a gyilkosságot elkövette, valóban nagyon haragudhatott áldozatára. A fegyver sem volt valószínűleg átlagos, hiszen elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy átüsse társuk vastag bőrét. A druidák pedig nagyszerű és strapabíró fegyvereket készítettek – tehát ez valóban tőlük származhatott. De a gyilkos is? Ezt a férfi azóta sem tudta. Szürkenyír nem vallotta magukénak a bűntettet.

Az ozuruk elfogadta ezt a választ. Úgy látta, hogy a druida uralkodó továbbra sem készül ellene fordulni, ő pedig csakugyan nem szándékozott velük háborúzni. Volt éppen elég ellensége. A dolog így ennyiben maradt.

A rejtélyes idegen azonban ismét elültette benne a gyanakvás magvát. Tényleg a druidák voltak? Lehet, hogy pont ez a fickó végzett a társunkkal? – gondolkodott.

Trollok érkeztek, akik egy idős dryn férfit löktek a lába elé.
– Hát ez meg ki? – kérdezte Orzes.
– Ethas Ardrer vagyok – válaszolta a dryn.
– Téged meg ki kérdezett? Az agyalágyultakhoz szóltam! Mit keres itt ez a fickó?
– Háú... ó, mondotta másknak Náár vissztértét – motyogta az egyik mutáns troll.
– Vagy úgy, témánál vagyunk! Mi a foglalkozásod? – fordult a dryn felé.
– Tanító vagyok, Uram!
– Tanító, aki ostobaságra tanítja a népemet! – válaszolta az ozuruk. – Miért tetted, öreg? Nem tudtad talán, hogy a törvényeim tiltják az isteneitek nyilvános imádatát?
– Tudtam, Uram! Értelmét azonban nem látom rendelkezésednek. Az istenek kegyelméből élhetünk e szent erdőben, így hálával tartozunk nekik. Akkor is, ha te, Uram, nem hiszel bennük!
– Azt hiszed, hogy én nem hiszek az istenekben? – nevetett fel Orzes. – Pontosan tudom, hogy léteznek a hitvány isteneitek és ezért nem hagyom, hogy imádkozzatok hozzájuk!
Megvető pillantásokat vetett a földön térdelő aggastyánra, de aztán valamiért megsajnálta a szánalmas alakot. Úgy döntött, ostobasága miatt neki nem veszi fejét. Amúgy sem húzza már sokáig.
– Csípjetek le egy darabot a nyelvéből, hogy ne tudjon másokat buzdítani, aztán engedjétek el! – parancsolta trolljainak, aztán ismét a most már remegő férfihez fordult. – Ha visszanövesztik az isteneid, akkor valóban foglalkoznak veled. Ha nem, akkor nekem van igazam, és azok a nyamvadt teremtők csak szórakoznak mindannyiunkkal, barátom!

Pillantásában már nyoma sem volt a korábbi haragnak és gyűlöletnek. Mosolygott rá.
A trollok felkapták a tanítót, és elvonszolták.

Orzes hirtelen ismét ideges lett. Mérgesen fújtatott egyet, majd elviharzott. A hálótermébe ment. Éjjeliszekrénye fiókjából papírt, ceruzát és egy öngyújtót vett elő. Írni kezdett:

„Szürkenyír!” – semmi tisztelt, vagy kedves. Ezúttal nem barátkozni akart.
“Az egyik druidád nyíltan megfenyegetett! Ez az egyességünk végét jelentené? Remélem nincs köze a dolognak hozzád!
Tisztázd magadat! Hajlandó vagyok meghallgatni téged. Találkozzunk a hold delelőjekor Grayscar mögött, az öreg tölgy mellett! Egyedül gyere!

Orzes
Az Ozuruk Harcosok uralkodója"

Amikor befejezte az írást, gyufát gyújtott és a kezében tartott lapot egy varázsige kíséretében elégette.

…

Éjfél, Grayscar mögött

Orzes felkészült. A várfalra íjászokat és mágusokat vezényelt arra az esetre, ha a druidák bármivel próbálkozni szeretnének, odalent azonban egyedül várta Szürkenyírt.

Az öreg dryn pontos volt. Már hatalomra kerülésekor sem volt fiatal, azóta viszont még jobban eljárt felette az idő. Láthatóan valamilyen betegség is kínozta. Vékony volt, fehér haja ritkás, vörös szemei beesettek, szarvai pedig repedezettek.

– Köszönöm, hogy eljöttél! – üdvözölte.
– Mélységesen sajnálom a történteket, nagyuram! Biztosíthatlak róla, hogy a fiú pusztán ifjonti hevében mondott neked meggondolatlan dolgokat. Mi druidák, továbbra sem szándékozunk harcba bocsátkozni veletek, az erdő jogos uralkodóival! – válaszolta Szürkenyír lihegve.
– Remélem is, amúgy nem írtam, hogy milyen nemű volt az illető. Talán tudod, hogy ki volt az?
– Sejtem – sóhajtotta.
– És elárulod?
– Kérlek Uram, ne vedd komolyan a fenyegetőzését, még túl fiatal és sok mindenen ment keresztül.
– Ki volt az?
– Szi... Szilajkarom. Elküldtem, hogy nézzen utána, mi történt az erdő szélénél. Nem sejtettem, hogy összetalálkoztok.
– Szilajkarom. A megzabolázhatatlan, sötét árny, aki halálos karmaival, blablabla – jutott eszébe. – Igen, azt hiszem ő lehetett, de ettől nem lettem okosabb. Van ennek a fiúnak rendes neve is?
– É... én nem tudom, vagyis biztosan van, de nem tudom, hogy mi volt a neve, mielőtt csatlakozott hozzánk. Nem felügyeltem személyesen a tanulmányait – motyogta Szürkenyír.
– Akkor mit tudsz róla?
– Azt, hogy a családja abban a tűzben pusztult el, amit Faykeepre és Dawnlight falvára zúdítottál az ottaniak árulása miatt – válaszolta a szemét lesütve.
Szóval ezért mérges rám! Fenyegetés ide-vagy oda, nem hiszem, hogy foglalkoznom kellene egyetlen kölyökkel – gondolkodott el.
– Rendben, elfogadom a magyarázatodat! Most menj haza! – utasította Orzes.
– És mi legyen a fiúval? – kérdezte remegő hangon.
– Tartsd szorosabb pórázon a kutyádat!
– Igen, Uram! – válaszolta és elkullogott.

Val'Grav

A férfi vacsora után elment otthonról. Nem maradt a városban, beült kocsijába és dél-kelet felé vette az irányt. Egy kicsit egyedül akart lenni és gondolkodni. Olyan dolgokról, amikről nem szívesen beszélt Morival. Ezek közé tartozott például az is, hogy mennyire hiányzott még mindig neki előző asszonya. Sosem voltak hivatalosan házasok, de feleségeként tekintett rá. Akkor is, ha szerelmük csupán három évig tartott.

Egy téli napon találkoztak először, egy csatában. Orzes megpróbált délen a Windfield névre keresztelt elsivatagosodott rész irányába terjeszkedni, ami az orkok Flathold nevű városától csak néhány kilométerre volt található. Windfield alapvetően amolyan senkiföldje volt azóta is, de az orkok nem szerettek volna ennyire közeli szomszédságot a sárkányokkal, és erővel verték vissza az arrafelé építkező mutáns trollokat.

Rena vörös hajkoronája már a gyülekezésnél felkeltette az akkor még fiatal férfi figyelmét. Harc közben igyekezett a közelében maradni, figyelni őt és vigyázni az aprócska lányra – mint kiderült, ez utóbbira annak nem nagyon volt szüksége. Amit kardjaival nem volt képes megoldani, azt tűzzel törölte el a föld színéről. Mire elpusztították ellenségeiket, Val'Grav fülig szerelmes volt. Lenyűgözte a Főnix egyedülálló harcmodora.

Amikor a halotti máglyákat készítették, végre összeszedte bátorságát és megszólította őt.
– Hé, kislány! Van kedved velem – kezdte.
A morbid helyzet ellenére szerette volna randevúra hívni, de a lány a szavába vágott.
– Hullákat égetni? Mindenképpen! Igazán romantikus programnak ígérkezik! – nevetett fel Rena.

Érdekes módon valóban romantikus volt, bár egyúttal vitathatatlanul elvont: A lángoló tetemeket már kézenfogva nézték a csillagok alatt.

A következő másfél évben összesen ötvenhárom alkalommal próbálta megkérni szerelme kezét, de a nő mindig visszautasította. Végül feladta. Kompromisszumot kötöttek és összeköltöztek. Egy Cloudcross nevű kisvárosban vásárolták meg közös otthonukat. Szomszédjuk egy zajos család lett, két folyamatosan veszekedő kiskölyökkel.

Amikor megérkezett a helyre, ahol egykor lakott, leparkolt a kocsma elé, majd bement. Rendelt magának egy korsó sört, és leült az egyik sarokba, távol a többiektől. Tekintete végigfutott az ivó falain. A hely valószínűleg az elmúlt húsz év során vezetőséget váltott, hiszen az élénk, kék színű falak egyáltalán nem illettek a korábbi tulajdonos, PG stílusához. Megrázta a fejét, és az italát kortyolgatva újra belemerült gondolataiba.

Annak idején megpróbált kertjükben zöldségeket, gyümölcsöket termeszteni, Renával és a szomszéd családfővel pedig gyakran jártak el az erdőbe vadászni. Időnként zsoldos munkákat is vállaltak szerelmével, így ha nem is voltak gazdagok, soha nem volt gondjuk azzal, hogy legyen mit enniük. Legalábbis a rendelkezésükre álló alapanyagokat illetően, ugyanis Val'Grav párjának nem sok sikere volt a konyhában. Bárminek állt neki, azt elunta, otthagyta, majd ennek eredményeként szénné égette. Ebből kifolyólag gyakran jártak étterembe. A szomszédasszony többször is átment és próbált meg Renának segíteni. Úgy, hogy az időt elbeszélgették, néha sikerült a vacsorát is elkészíteni.

A harmadik közös nyaruk elején kiderült, hogy a szomszéd család ismét bővülni fog.Csak nevettek rajta, hogy innentől kezdve már három kölyök veszekedését fogják hallgatni. Nem sokkal ezután viszont Rena is ráeszmélt, hogy néhány hete az ő vérzése is késik. Val'Grav ledöbbent. Bár nem bombabiztos módszerrel, de mindig vigyázott, hogy szerelme ne essen teherbe. Ennek ellenére mégis megtörtént.

A férfi, ha nem is utasította el teljesen a gyerekvállalás ötletét, még mindenképpen várt volna vele. Rena azonban az első sokk után boldog volt. Nem szerette volna tönkretenni az ő jókedvét is azzal, hogy bevallja neki, úgy érzi, nem áll még készen az apaságra.

– Val’Grav? Te vagy az? Öreg róka! Ezer éve nem láttalak! – állt meg egy törp asszony az asztala mellett. A férfi először csak a feje búbján zölden rikító pamacsot látta. Ismerősét is zavarták a látási viszonyok, így gyorsan felmászott a szemközti padra. – Mizmir tökeire! Te aztán jól megöregedtél!
– Köszi a bókot, Gilda! – nevetett keserűen.
– Hát mi van veled pajtás? Az ég áldjon meg, már azt sem tudtam, élsz, vagy halsz! Utoljára azt hallottam, hogy – állt meg a nő, amikor rádöbbent, hogy nem biztos, hogy érdemes kimondani.
– Azt, hogy Rena meghalt! – fejezte be az ork sóhajtva, majd beleivott a sörbe.
– Igen! – hajtotta le a fejét Gilda. – Sajnálom. Az asszonyod…
– Különleges volt!
– Úgy bizony! Egy ork sem tud úgy “Böfögd le a poharat” játszani, ahogyan ő tudott! Megríkatott a hír!
Val’Grav felnevetett, annyira szürreális volt, hogy a rengeteg emlék között pont ez jutott egykori barátja eszébe.
– Ő is kedvelt benneteket! Veled mi van, Csöppke? Meg persze Vantúrral!
– Ne emlegesd nekem azt a fajankót! Elváltunk nem sokkal az után, hogy elmentél. Rajtakaptam, miközben a Kancsal Kungrával baszott! A szégyentelen…
– Ó! Ezt sajnálattal hallom! De jól vagy? Te velem ellentétben semmit sem változtál, mióta utoljára találkoztunk.
– Jól, jól. Van otthon hat pugyré az új férjemtől, Roznutól. Őtet azt hiszem, nem ismered. Nemsoká’ megyek haza, csak jöttem egyeztetni a góréval, hogy mit hozzak ide jövő héten.
– Te szállítasz a kocsmának?
– Ja. A jóuram sört főz! – újságolta büszkén. – Drost-al mi van? Na meg az asszonyával és a kölykökkel? Asszem ott is volt, vagy’ három poronty.
– Drost meghalt, az asszony pedig már az én feleségem – foglalta össze röviden a dolgokat. Utólag, a törp elkerekedett szemeit látva jött rá, hogy ez milyen furcsán hangozhatott.
– Nyugalom, nincs közöm a halálához! Egy nap vadászni ment, de nem tért többet haza. Csak az íját találták meg pár nappal később. Mori akkoriban sokat segített nekem és összecsiszolódtunk az évek alatt. A fiai is velünk laknak.
– És a te gyerekeddel mi a helyzet? Ugye megmaradt? – komorodott ismét el a nő, szakállát simogatva.
– Igen! – bólintott az ork és újabb kortyot töltött le kiszáradó torkán.
– Hála Mizmirnek! Fiú, vagy leány?
– Fiú. Lassan betölti a húszat.
– Négy fiú, az nem semmi! – sóhajtott Gilda – Emlékszem. Bitang hóvihar volt azon a télen!
– Igen. Nem is értem, hogy honnan jött. Anélkül talán – kezdte a mondatot, de inkább nem fejezte be. Olyan erősen szorított rá a markában lévő korsóra, hogy az összeroppant kezében. – A franc egye meg!
– Mizmir tökeire, Val! – tátotta el a törp a száját, majd elordította magát. – Gorron! Rongyot, elsősegély felszerelést és két korsó sört ide!
– Sajnálom! – morogta az ork, ahogy véres tenyerét és az abból kiálló szilánkokat bámulta.
Gilda megfogta a kezét, és elkezdte a korsó darabjait eltávolítani.
– Senki sem számított arra a hóviharra! Egész Zaenterrán nem volt hasonló sem az azt megelőző százötven évben. Kivéve talán északon, de az más. Ott mindig ítéletidő van! – próbálta nyugtatni a törp. Hamarosan egy fiatal ork fiú érkezett és pakolt le melléjük mindent, amit a nő kért, majd letörölte az asztalt és elvitte a korsó maradványait. – Mesélj akkor a fiúról! Rena mindig azt mondta, hogy az ő gyermekei lesznek a világ legnagyobb harcosai! – folytatta a törp, miközben fertőtlenítette és bekötözte az ork sebeit.
– Bár így lenne, de sajnos ez nem jött be – sóhajtott Val’Grav.
– Hogyhogy nem? Te és Rena is harcosok voltatok. Valamit csak örökölt az a gyermek!
– Örökölt bizony! Rena narancssárga szemét és a magasságát – fogta meg másik kezével az új korsó sört és meghúzta.
– Ajjaj, Val! – csóválta a fejét a törp. – Nem a fiad tehet arról, hogy az anyja itthagyott! –
A nő szavai szíven ütötték az orkot. Döbbenten nézett rá, megszólalni azonban nem volt képes. – Biz Isten, sajnálom, ami az asszonyoddal történt, de a gyermek ártatlan. Ezt biztosan tudod te is idebent! – támaszkodott fel a nő az asztalra, hogy megkocogtassa Val’Grav mellkasát. – Szeretned kell, hiszen ő mindaz, ami a Főnixből maradt neked!

Szürkenyír

Hazudott Orzesnek. Pontosan tudta, hogy ki volt Szilajkarom, mielőtt druida lett belőle, de meg akarta védeni a fiatal férfit. Tisztában volt vele, hogy hiába a mogorva és makrancos, a lelke nemes.

Hosszú volt az út Staghorn – a druidák falva, és Grayscar között. Az öreg dryn lóháton érkezett, amit kikötött egy fához arra az időre, amíg az ozurukkal beszélt. Dolga végeztével visszatotyogott az állathoz és felült a hátára. A ló felhorkant.

– Tudom, tudom, én sem szeretem őket, de jobb a békesség! – lapogatta meg hátasa nyakát.

Mire hazaért, teljesen kimerült. Szíve szerint azonnal visszafeküdt volna aludni, de sok dolga volt még. Többek között meg akarta látogatni nyughatatlan lelkű társát. Felkereste a jurtát, ahol Szilajkarom lakott és bekopogott. Nem sokkal később a fiatal elf férfi elhúzta a bejáratnál lévő függönyt és kinézett. A nyíláson füst és fűszeres illat szállt kifelé a szabadba.

– Üdvözöllek, Szürkenyír! – mondta zavartan Szilajkarom.
– Üdvözöllek! Beszélnünk kell, fiam!
Az elf felsóhajtott és arrébb húzódott, hogy beengedje a törzsfőnököt. Sejthette, hogy mi következik, mert megforgatta lila szemeit. Szürkenyír belépett, és meg sem állt egészen a központi helyiségig. Nagy levegőt vett, hogy magába szívja a füstölők kellemes aromáját.
– Asszonyod? – kérdezte az ifjú druidának hátat fordítva.
– Most nincs itthon, nyugodtan beszélhetsz!
– Rendben – megpördült és a szemébe nézett. – Te fenyegetted meg Orzest, igazam van?
Szilajkarom felnevetett.
– Szóval árulkodott a nagyságos sárkánygyík? – gúnyolódott.
– Ez nem vicces! Az ilyesmivel nem csak magadat, de az egész falunkat veszélybe sodorhatod!
– El kellene takarítanunk őket az erdőből és akkor nem jelentenének többé senkire veszélyt!
– Nem úgy megy az, az erőnk Naär energiájából táplálkozik, amit a szent fák őriznek. Tegyük fel, hogy harcba szállunk velük, ebben az esetben mindent bele kell adnunk, ha pedig felhasználunk minden szent fákban lévő erőt, végünk van! Az erdő elpusztul! Naär már halott, nem tud segíteni rajtunk! Olyan terméketlen lesz minden, mint Windfield, mi pedig elsorvadunk! Ezt szeretnéd?
– Persze, hogy nem ezt szeretném, de nem is fog megtörténni! Naär visszatér!
– Fiam, szeretném én is ezt hinni, de háromszáz éves vagyok, és amikor születtem, már akkor is ezt mondogatták. Hidd el, Naär nincs többé! Az emberek végeztek vele! – mondta szomorúan, megveregette a fiatal elf vállát és elindult kifelé. – Kérlek, fogd vissza magadat!
– Tévedsz, öreg! Öt év múlva a bolygók együttállásakor, majd minden megváltozik! – kiáltott utána a fiatal elf.

Szürkenyír bólintott, majd kilépett a szabadba. Jól ismerte a fiú gondolatait, ő azonban már nem volt képes hinni. Túl öregnek és túl kimerültnek érezte magát.

Sandro

Az isten látogatását követően felszabadult. Mivel nem rendelkezett saját vagyonnal, első lépésben munkát kellett találnia. Tapasztalat híján, egy volt szerzetesként nem válogathatott sok lehetőség közül, így újságkihordónak állt. Bármennyire is jelentéktelennek tűnt, egy valamire tökéletes volt: kapcsolatokat épített.

– Mr. Hayes! – szólt utána a csapzott, hajléktalanra emlékeztető fickó, akit akkoriban csak Mr. Clemons-ként ismert. Nem sokkal lehetett idősebb nála, de megviseltebbnek tűnt.
– Üdv, hogy s mint? – fordult hátra a fickóhoz vigyorogva.
– Jól, jól… hallottam, hogy a városi motelben lakik. Igaz? Az egy patkányfészek! Ha gondolja, van egy kiadó szobám, ketten bőven elférünk itt! – mutatott a mögötte lévő, kétszintes házra.
– Hallotta? – lepődött meg. – Igen, ott lakom. Valóban nem egy palota, de véletlenül sem szeretnék a terhére lenni!
– Ne vicceljen! A lakásban hat szoba van, abból kettőt használok, a hálószobámat és a dolgozószobát, azaz a pincét. Ha nem zavar munka közben, szívesen látom.
– Megkérdezhetem, hogy miért viseli ennyire szívén a sorsomat?
Clemons felnevetett.
– Az a helyzet, hogy átmenetileg munkanélküli lettem. A nyomorult etikai bizottságnak nem tetszett, hogy emberi és állati DNS-t próbáltam kombinálni – sóhajtott a fejét rázva. Olyan volt, mintha zsíros, fekete haja önálló életre kelt volna. – Lényeg, a lényeg: Jól jönne, ha valaki segítene fenntartani ezt a kócerájt! Maga pedig rendes fickónak tűnik.

Sandro nem tudta hirtelen, hogy mit feleljen, abba viszont beleegyezett, hogy megnézi a házat belülről is.

– Ha nem haragszik meg, minek egy ekkora ház egy darab embernek? – kérdezte, ahogy körbenézett a sötét ingatlanon. A berendezés nagyját antik diófa bútorok tették ki. A férfi úgy érezte, mintha egy múzeumban tenne látogatást, ahol az elmúlt századok lakberendezése a téma.
– Dehogy haragszom, barátom! Örököltem. Egész életemben itt laktam és fájna a szívem eladni. Ezen kívül, ahogy mondtam, a pincét használom dolgozószobának. Nehéz lenne az ottani berendezéseket elmozdítani. Tíz éve építgetem a laboratóriumot – kezdte el megmászni a lépcsőket és intett Sandronak, hogy kövesse.
– Azt sejtettem a korábbi megszólalásából, hogy ön valami tudós. Mi a szakterülete?
– Eredetileg fizika, de szívesen kalandozom el a biológia felé. Mostanában pedig az alkímia is elkezdett érdekelni.
– Alkímia? Az létező dolog? – kérdezte, amikor felértek az emeletre.
– Persze, hogy létező! Bár nem arra a butaságra gondolok, hogy aranyat lehet csinálni bármiből. A bennünket éltető energia érdekel, a lélek.
– Jajj, a lélek! – kuncogott. – Arról sok mindent tudnék mesélni volt szerzetesként, bár biztos vagyok benne, hogy a nagyja ostobaság!
– Hallottam arról is, hogy szerzetes volt. Miért hagyta ott? – nyitott be az egyik szobába Clemons.
– Nem számít, úgysem hinné el nekem! – válaszolta Sandro és bekukkantott a helyiségbe.
A többi szobával ellentétben, itt mindössze egy ágy, egy komód – a rajta lévő tévével –, valamint egy lapra szerelhető ruhásszekrény volt minden berendezés. – TV? Régen volt már, hogy ilyesmivel szórakoztassam magamat. Talán utoljára tizenhárom évesen.
– Nem hinném el? – nevetett fel a házigazda. – Láttam már eszement dolgokat. Tegyen nyugodtan próbára!
– Jól van – vigyorodott el és a férfira nézett. – Az Isten létezik! Ő maga kérte, hogy hagyjam el a kolostort, és gyűjtsek híveket számára.

Crematory

Amikor végre hazakeveredett és bedőlt az ágyba, megint a diabolikkal álmodott.

Ezúttal az otthonában, az étkezőasztalon találta őt meztelenül, a szarvastól származó a vértócsában ücsörögve. Ahogy közelebb ment, a lány elkapta ruháját és magához húzta. Pólóját széttépte mellkasán és elkezdte lefejteni róla. Közben csókolta, ahol éppen érte. Ahogy a diabolik keze érintette a fiú bőrét, a szarvas vérével megfestette azt. Crematoryt nem érdekelte, csak az, hogy ismét vele lehessen…

Amikor másnap felébredt, biztos volt benne, hogy kezd elmenni az esze.

Lesétált a konyhába. Amikor megpillantotta az ebédlőasztalt, egy kissé kellemetlenül érezte magát, különösen hogy Rorscha most is ott volt és megint szendvicset készített magának.

– Minden oké? – kérdezte öccsét.
– Inkább hagyjuk.
– Öcsi. Dugni akartál, dughattál volna, de te inkább elszaladtál. Mi a fene van veled?
– Azt akarom, hogy magam miatt kelljek valakinek. Szerintem soha többet nem mondom el senkinek, hogy ki volt az anyám, vagy azt, hogy mit csináltam Dreadtalonnal – sétált a hűtőhöz, hogy ő is keressen valami harapnivalót. Gyomra ugyan felfordult a furcsa álomtól, de így is érezte, hogy éhes.
– Hoppácska.
– Hoppácska? – fordult vissza Rorscha felé.
– Lehet, hogy én tegnap elmondtam néhány városbelinek, hogy az öcsém a főnix-varázslattal elintézte Dreadtalont – vakarta meg a tarkóját.
– Mit csináltál? Baszki! Mi a fenének kell neked erről beszélgetned bárkivel? – ripakodott rá bátyjára.
– Én csak büszke vagyok rád! Ez nem olyan kis dolog. Rengetegen próbálták előtted megállítani. Nekik nem sikerült. Sokan meghaltak, de akik túlélték, azok is többségben rosszabbul jártak, mint te.
– Ahh, mindegy – legyintett és elfordult.
Annyira ideges volt, hogy nem is akart már reggelizni. Inkább kivett még egy sört a hűtőből és elkezdte iszogatni.
– Te öcsi! Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – mutatott az italra a kezében.
– Nem, de már leszarom! – morogta, miközben otthagyta, majd visszament a szobájába.

Visszafeküdt ágyába a sört kortyolgatva. Szeretetre vágyott, nem egyéjszakás kalandokra, Rorscha nagy szája után azonban biztos volt benne, hogy csak a felszínes lányok fognak tapadni rá. Úgy érezte, hogy amire vágyik, csak az álmaiban kaphatja meg. Miután megitta az italt, megpróbált ismét visszaaludni, de túl éhes volt hozzá. Kivárta, amíg a ház elcsöndesedik, csak azután ment vissza.

Már nem akart semmi mást, csak aludni és újra találkozni a lánnyal. Tisztában volt vele, hogy nem egészséges a vonzalma. Tudta, hogy így próbál elmenekülni a valóságtól, a magányától, de nem érdekelte. Csak álmában, a diabolik karjaiban volt boldog.

Aznap nem lépett ki a házból, hogy a szomszédoknak mindenféle apró dolgokban besegítsen egy kis zsebpénzért, ahogyan máskor szokta. Nem ment le ebédelni sem. Mori persze időnként dörömbölt kicsit az ajtón, hogy „húzza már le a belét enni" – de ezeket egy „nem vagyok éhes" felkiáltással mindig elhárította, majd a fejére húzta a takarót.

Másnap reggel már egy fokkal nyugodtabban ébredt. Elment zuhanyozni és nagyjából rendbe rakta a fejét. Sebei szépen gyógyultak ahhoz képest, hogy hogyan néztek ki pár nappal korábban. Még volt egy kicsi a lánytól kapott üvegcsében, ezért bekente vele ismét őket. Biztos volt benne, hogy az a trutymó húzta le olyan szépen a gyulladást róluk.

Elég éhes volt, szóval úgy gondolta, megint megpróbálkozik a reggelivel. Végül is örökre nem bújhat el a szobájában.

Lesétált a lépcsőn. Még csak Mori volt a konyhában, ennek pedig kifejezetten örült. Nem akart úgy bevonulni, hogy mindenki őt nézi.

– Jó reggelt kicsim! Jobban vagy már? – érdeklődött nevelőanyja.
– Igen, köszi – odament az asszonyhoz és megint megcsókolta arcát. Mori ezúttal nem hagyta továbbmenni, jó alaposan megölelgette védencét.
– Mondd el nyugodtan, ha bánt valami. Tudod, ahogy régen. Nem kell minden gonddal egyedül megküzdened! Egy lány van a dologban, ugye? – nyaggatta és kérdezgette aggodalmaskodva a tyúkanyó.
– Valami olyasmi, de nem ennyire egyszerű a dolog. A fiadnak meg kacsa-picsa szája van. Az egész várost körbe kürtölte, hogy én vagyok az új Főnix.
– Megértem. Rorscha szereti a felhajtást veled ellentétben. Ő lubickolna ebben a figyelemben, ami most rád irányul és nem gondolt arra, hogy téged máshogy érint, ha kifecsegi. Nem akart ő rosszat, csak egy lökött szamár.
– Tudom, de attól még baromi kellemetlen ez az egész. Segítsek valamit?
– Igen, a szalonnákat elkezdheted kisütni. Már le vannak vágva. Ott találod őket a pulton – mutatott feléjük. – Én addig megterítek. Apád a piacra ment friss kenyérért. Szerintem nemsokára visszatér.
– Aha – motyogta a fiú, miközben nekilátott a serpenyő felhevítésének. Jól elvolt ő kettesben Morival.
– Na mi van azzal a lánnyal? – tért vissza Mori az eredeti témához.
– Semmi, nem ismerem. Csak nem bírom kiverni a fejemből.
– Szerelem első látásra? Nem is tudtam, hogy ennyire romantikus vagy!
– Hehh, ez nem romantika. Amúgy meg nem hiszek az ilyesmiben. Ez csak, kémia – ő sem tudta eldönteni, hogy mondja, vagy kérdezi, hiszen mással még sosem érzett hasonlót.
– Ha te mondod, végül is te vagy az agyas a családban!

Időközben Rorscha is megérkezett az étkezőbe. Szerencsére úgy tűnt, nem hallotta, hogy miről beszélgettek. Crematory intett nevelőanyjának, hogy egy szót se szóljon az előzőkkel kapcsolatban.
– Hellóka. Ilyen ritka madarakat is látni errefelé? – viccelődött bátyja, amikor észrevette.
– Csipp-csipp – mondta és fintorogva rámosolygott. Hülye kérdésre hülye választ – tette hozzá magában.
– Még mindig be vagy rágva rám?
– Nem vagyok rád berágva. Csak úgy érzem, tönkretetted az életemet!
– Nem tettem tönkre az életedet! Az eddig is szar volt. Én csak egy kicsit rákevertem a fosra – lépett Crematory mellé, a vállát megveregetve.
– Ez végül is jogos – fogadta el sóhajtva a ki nem mondott bocsánatkérést.

Befutott Astrol és Zed is. Messziről hallani lehetett, hogy közelednek, hiszen már a lépcsőn is gyilkolták egymást. Valami olyasmiről volt szó, hogy Zed szó nélkül elvette Astrol pólóját, amit véletlenül egy random csajnál hagyott. Most aztán össze fog dőlni a világ! – gondolta Crematory, majd rájött, hogy ezzel a butasággal végre egy kicsit elterelik a gondolatait saját nyavalyáiról.

Megjött Val'Grav is a kenyérrel. Meg két üveg whiskyvel. Azt mondta muszáj volt, mert az iszákos fia megitta azt, ami volt otthon. Ő ezt inkább szó nélkül hagyta. Mindenki elfoglalta helyét az asztalnál és elkezdtek végre enni. Crematory hiába volt éhes, most sem kívánta az ételt. Még mindig az álma jutott eszébe, akárhányszor az étkezőasztalra nézett. Igyekezett elterelni a figyelmét testvérei civakodásával és eközben lenyomni pár falatot.

Valaki csöngetett. Val'Grav felállt, hogy megnézze ki az. Kiment, pár másodpercet kint volt, majd bejött és szólt fiának, hogy őt keresik. Crematory pont ezt nem akarta hallani. Apja arckifejezése sem ígért túl sok jót számára. Amolyan „valaki lőjön azonnal fejbe" pofát vágott. Amikor kiment és meglátta ki várja a kapunál, már ő is ezt érezte.

Kiri volt az, az első és igazából eddig egyetlen barátnője. Pont ő hiányzott még ahhoz, hogy teljes legyen számára a tragikomédia. Szemeit forgatva kiment hozzá majd becsukta az ajtót, hogy családja ne hallja meg a beszélgetésüket.

– Hát, te meg mi a bánatot akarsz itt? – kérdezte a lányt.
– Beszélgetni – válaszolta Kiri, hatalmas, kék boci szemekkel.
– Én meg nem akarok veled, szóval szevasz! – fordult is vissza, hogy bemenjen az ajtón és otthagyja őt.
– Sajnálom! Tudom, hogy szemét voltam veled! – Érezte, hogy ott kellene hagynia, de nem hallgatott az eszére és újra megfordult.
– Figyelj, tudom, hogy csak azért jöttél ide, mert hirtelen híres lettem. Tojsz amúgy magasról a fejemre, nem érdekeltelek akkor sem, amikor együtt voltunk. Nincs is ezzel semmi baj, már évekkel ezelőtt beletörődtem, de ne csinálj már úgy, mintha nem így lenne!
– De nem így van! Mindig is tetszettél, csak összezavarodtam.
– Ja, túl sok volt a farok, amibe hirtelen beleülhettél, és nem az enyémet választottad. Van ez így.
– Ne legyél már ennyire gonosz! Tudom, hogy nem volt szép, amit tettem, de csak tizenöt éves voltam, egy hülye kölök.
– Ahhoz elég felnőtt voltál, hogy mással hemperegj. Csak nekem adtad elő a szende szüzet. Én hülye meg nem is bántam, hiszem fiatalok voltunk még. Tudod mit? Tökmindegy, nem is haragszom, csak kopj le!
– Ne csináld már, adj még egy esélyt! – nyafogott a lány.
– Gondolom, ha nem gyújtom fel azt a nyamvadt szörnyet és nem beszélne mindenki erről, akkor neked sem jutottam volna eszedbe.
– Hát – kezdte a lány, de látszott rajta, hogy nem tud mit mondani.
– Gondoltam! – sóhajtott Crematory és most már tényleg otthagyta. Az ajtót is becsapta maga mögött.

Bent a többiek időközben befejezték a reggelit. Egyedül Zed nézett vele farkasszemet, aki bevállalta a mosogatást.

– Ki volt az? – kérdezte bátyja.
– Senki – válaszolta.
– Na, most komolyan – erősködött.
– Kiri – mondta és grimaszolt egyet.
– Az a Kiri?
– Tudsz másikat?
– Nem. Most akkor ti újra együtt vagytok? – kérdezte vigyorogva.
Crematory ölni tudott volna a szemeivel. Kivett egy újabb sört a hűtőből és Zedegar szemébe nézett.
– Te tényleg ennyire hülye vagy? – kérdezte, majd fogadott bátyja bamba képe láttán inkább kivett még egyet, mielőtt elindult felfelé.
– Legalább megkefélted végre? – ordított utána testvére.

A fiú erre inkább nem válaszolt, csak haladt felfelé a lépcsőkön. Nem tudta, hogy arra gondol-e, hogy konkrétan most a kertben öt perc alatt, vagy korábban. Zedből már mindent is kinézett.

Az elkövetkezendő napokban szinte folyamatosan be volt rúgva, az apja pedig őrjöngött.

– Semmit nem csinál, csak vedel. Mi a fene baja van? Állítólag ő lett a város hőse. Miféle hős az, aki állandóan részeg? – hallotta Val'Gravot az ajtón keresztül.
– Hagyd már egy kicsit békén, Val! – próbálta csitítani a férfit a felesége.
Nem akarok hős lenni! – gondolta a fiú.

Valóban csak akkor nem ivott, amikor aludt. Amikor meg aludt, akkor többnyire a diabolikkal álmodott. Ha mégis kilépett a házból, folyamatosan kérdezgették Dredtalonról és a tűzvarázslattal kapcsolatban, így kapucnival a fején járt már, ha elment otthonról. Elege volt az egészből. Szerette volna visszacsinálni a dolgokat. Bárcsak tartottam volna a számat és nem mondtam volna el senkinek, hogy mi történt. Vagy egyáltalán oda sem mentem volna azon az estén. Akkor nem temetne maga alá ez a megszállott vágyódás sem.

Egyik este semmi kedve nem volt hazamenni. Helyette inkább ottmaradt az egyik fogadó kocsmájában és ivott tovább. Igazi nővel akart együtt lenni, de az őrült rajongóira nem vágyott. Nem tudta mit tegyen, minden egyes pohár itallal egyre jobban belesüllyedt az önsajnálatba. Akárhogy nézte a helyzetet csak egy lány volt az egész világon, akitől azt kaphatta meg, amire szíve mélyén vágyott. Szeretetet, elfogadást, nyugalmat. Minél többet ivott, annál logikusabbnak tűnt az egész gondolatmenete. Az ivászat vége ezúttal képszakadás és kiadós fejfájás lett.

Másnap reggel a fogadó egyik szobájában tért magához meztelenül és fogalma sem volt, hogyan került oda. Nagy nehezen kimászott az ágyból és felöltözött. Még mindig nem tudta hol van, de dolgai megvoltak, így levonta a következtetést, hogy ki nem rabolták. Elindult, hogy fizessen a szobáért. Elmotyogta melyik szoba, visszaadta a kulcsot és megkérdezte mennyivel tartozik. Ekkor a recepciós közölte vele, hogy a szobáját már egy lány kifizette.

Próbálta törni a fejét, hogy mi történhetett, de továbbra sem emlékezett semmire. Elindult, hogy hazamenjen. Eltévedt, vissza kellett fordulnia, nem találta az otthonához vezető utat. Nem másnapos volt, hanem még mindig részeg. Végül valami csoda folytán mégis megérkezett.

Amikor belépett, az egész családja a konyhában ült az asztal körül. Fáradtnak tűntek és nagyon idegesnek.

– Mi a franc van veled, haver? – támadta le azonnal Rorscha, ahogy megérkezett.
– Te kis pöcs! Ha Lyra nem talál meg, akkor most a hányásodban fetrengve, vagy belefulladva hevernél valahol! – folytatta Val'Grav.
A másik két testvér nem szólt ezúttal, csak bólogatott. Mori is az asztalnál ült, de csöndben maradt. Látszott rajta, hogy aggódik.
– Lyra? Ő talált meg? – kérdezett vissza Crematory. De mi a fenéért voltam meztelen? – gondolta magában. – Basszus! – kiáltott fel és fejéhez kapott.

Kezdtek neki derengeni a dolgok. Visszafordult és kirohant az ajtón.

Végigszaladt a városon egészen Lyra lakásáig, majd becsöngetett. Türelmetlenül várta, hogy kinyíljon az ajtó. Szíve zakatolt. El sem tudta képzelni, mire számítson. Abban az egyben biztos volt, hogy bármit is csinált, nagyon leégette magát.

Amikor a lány az ajtót végre kinyitotta, látszott rajta, hogy sírt. Ahogy Crematoryt meglátta, újra könnybe lábadtak szemei.

– Kérlek, menj el. Nem akarlak most látni! – mondta a lány.
– Lyra! Annyira sajnálom! Tudom, nem mentség semmire, de teljesen kiütöttem magam, és nem is emlékszem igazán mi történt.
– Jó neked, bár én sem emlékeznék rá! – megpróbálta az ajtót rácsukni, de Crematory nem engedte.
– Kérlek! Bármit is tettem, nem akartalak megbántani!
– Pedig sikerült. Évek óta arra vártam, hogy észrevegyél, amikor meg végre azt hittem, hogy megtörtént, te valaki másra gondoltál? – folytatta sírva a lány.
Basszus! Ez most komoly? Tényleg ennyire idióta voltam, hogy valahogy elszóltam magam?! – gondolta és lesütötte szemeit szégyenében. – Annyira sajnálom! – ismételte meg újra, majd folytatta. – Kezdjük újra! Menjünk el egy normális randira. Nem most, hanem valamikor, amikor kevésbé vagyok gáz. Esküszöm összeszedem magam és nem iszom többet!
– Annyira szeretném, de mi a fene értelme van, ha te valaki másra vágysz? Tudod, nekem ez volt az első…

Crematory szemei kikerekedtek, amikor rájött, hogy még annál is sokkal nagyobb fájdalmat okozott a lánynak, mint gondolta.
– Nem, nem, az nem lehet! – ismételgette a fiú, miközben az ő szemét is kezdték elönteni a könnyek.

Lyra közben becsukta az ajtót. A fiúra az elmúlt napok minden feszültsége egyszerre szakadt rá. A földre rogyott és bőgni kezdett, mint egy kisgyerek. Úgy érezte, hogy sikerült tönkretennie az életét. Soha nem volt tökéletes, de most elcsúfította magát, nem bírja elviselni a hirtelen jött népszerűségét, megszállottja lett egy lánynak, akiről azt sem tudja kicsoda, elkezdett inni és emiatt a hülyeség miatt elvesztett egy fontos személyt is. Valószínűleg örökre. Az egyetlen lányt, aki őszintén szerette. El akart tűnni, a föld alá süllyedni.

– Nem tudom, már megint mi a frászt műveltél, de végre hazahúzhatnád a beledet – szólalt meg Rorscha a háta mögött. – És az is jó lenne, ha befejeznéd a piálást. Legalábbis ilyen szinten. Már komolyan rád sem ismerek! Mi a fasz van veled haver? – miközben beszélt, leguggolt öccse mellé, aki megölelte és tovább zokogott.

– Jól van baszki. Bármi van, megoldjuk, jó? – Crematory nem szólt egy szót se, csak bólogatott.

Amikor végre sikerült valamennyire megnyugodnia, elindultak hazafelé. Otthon kivételesen Val'Grav is vette a lapot, hogy ezúttal komoly a baj, és csöndben maradt. Rorscha felkísérte öccsét az emeletre, és ágyba parancsolta. Ezután vitt neki egy altató hatású teakeveréket. Szerencsére így is lett: nem voltak álmok, nem volt hánykolódás. Végre rendesen kialudta magát.

Csakhogy ezzel még semmi sem oldódott meg – legfeljebb félretette egy időre a gondjait.

Enni alig akart. Néha bele tudott egy kis vizet erőltetni Rorscha, így nem száradt ki teljesen. Újabb napok teltek el teljes depresszióban – ezúttal az ágyból sem akart kikelni. Ha mégis muszáj volt, kerülte, hogy bárkivel is találkozzon a házban. Egyedül volt, teljesen egyedül – nem a megszokott, nyüzsgő társas magányban. Rádöbbent, hogy nem bánja. Végre csend vette körül. Végre mindenki békén hagyta.

Az ötödik fetrengős napján kezdett benne valami átkattanni. Rájött, hogy tetszik neki ez a csend. Népes családja mellett ugyanis ritkán adódott alkalma arra, hogy normálisan végiggondolja a dolgait. Elsőre ijesztőnek tűnt a magány, de pont erre volt szüksége.

Egy terv kezdett formálódni benne:

Változtatnia kell az életén.

Felkelt az ágyból, elővett egy zsákot, és elkezdte belepakolni azokat a felesleges holmikat, amelyek az évek során felgyűltek. Amikor ezekkel végzett, félretette őket, majd előszedett egy nagyobb táskát, amibe belerakta azokat a dolgokat, amelyeket hobbi gyanánt készített – és szerinte egész jól sikerültek. Melléjük került néhány ruha, valamint tisztálkodási felszerelés.

Összeszedte az alkoholos italokat, egy kartondobozba pakolta őket, és átvitte Rorscha szobájába – hogy még csak ne is lássa őket. Megfogadta, hogy soha többé nem hagyja magát ennyire lecsúszni, mint az elmúlt hetekben. Úgy döntött, betartja a Lyrának tett ígéretét, és ha nem is örökre, de hosszabb időre biztosan szakít az alkohollal.

Kimászott végre a szobájából, elment zuhanyozni, és rendbe rakta magát. Bár ruhái kissé lógtak rajta a koplalástól, igyekezett normálisan felöltözni. Megfogta a táskát, és útnak indult, hogy máshol próbáljon szerencsét.

Családjától egy búcsúlevélben köszönt el.

✉️✉️✉️