Ott hagytam őt abban a pokolban. Azt mondta, hogy menjek és én engedelmeskedtem neki. Vágytam a napfénybe, a friss levegőre, a nyugalomra, a régi életemre. Most itt vagyok kint, szabadon és folyamatosan a falat bámulom. Ő ott maradt, én pedig hagytam, hogy ez megtörténjen. Meg kellene tanulnom ezzel együtt élni, de nem vagyok rá képes. Nem kellene így éreznem, hiszen bőven volt okom arra, hogy magára hagyjam. Kegyetlen volt, már-már gonosz. Talán tényleg ilyen is. Mégsem tudom elhinni! Láttam a másik oldalát is, és megszerettem. Ahányszor csak arra a helyre gondolok, feláll a szőr a hátamon. Mégis, vissza kell mennem, hogy megmentsem őt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése