i.sz. 1143. szeptember 9. (Alternatív időszámítás)
Őszi este volt. A fiatal ork még délután indult útjára, hogy bebizonyítsa magának, nem annyira semmirekellő, mint ahogyan azt apja gondolja róla. Ezek a kalandok jó néhány korsó sör után indultak, miután fogadott bátyja Rorscha kidőlt, vagy talált magának egy szemrevaló lányt, akivel idejét tölthette. Ilyenkor a fiú fogta a kardokat, melyeket egykor édesanyja használt, és nekilátott, hogy a környéken ólálkodó fenevadakat megritkítsa. Páncél vagy segítőtárs nélkül.
Bár az orkok technikai fejlettsége megengedte volna, hogy halálosabb fegyvereket használjanak, sokan úgy vélték, hogy a harc elveszíti lényegét, és tisztességes mivoltát, ha az emberek által rájuk hagyott modernebb eszközöket használják.
Mivel meleg volt, amikor elindult, csak egy nadrágot és egy pólót viselt, ez utóbbit pedig útközben egy szörnnyel folytatott csatában elszakította, így attól már megszabadult. Ezen kívül csak egy pár bakancs volt rajta.
A fiú, majdnem két méteres magasságával alacsonynak számító ork volt. Szerencsésebb genetikájú társai elérték akár a két és fél métert is. Mivel csak néhány hónap volt hátra huszadik születésnapjáig, sejtette, hogy ennél magasabb már nem lesz. Haja fekete volt, amit ebben az időszakban kakastaréjként hordott feje tetején, körben pedig kopaszra borotválta. Bőre fajtársai nagy részéhez hasonlóan zöld volt. Ahogy magasságát, szeme különleges narancssárgás színét is anyjától, Rena Flamefurytól - a Főnixtől - örökölte. Ezeket leszámítva azonban úgy érezte, semmiben nem ütött rá, de ami még rosszabb, apjára sem.
A Főnix sarja mindig is úgy vélte, hogy szülei egy vicc miatt nevezték el Crematorynak. Megszokta, de véleménye szerint, kitalálhattak volna valami jobb keresztnevet is. Alacsony termete miatt a többi suhanc gyakran töpszlinek nevezte, és a lányok körében sem volt annyira népszerű, mint fogadott testvérei. Mindössze egy valaki volt, akit komolyan érdekelt volna, de az elf mágus iránt meg ő nem volt képes barátságnál többet érezni. Persze, talált magának valakit egy-egy éjszakára, amikor már nagyon kínozta a magány, de a másnapok mindig kellemetlenek voltak.
Általános sikertelensége elég rosszul érintette kibontakozni készülő férfiúi önbecsülését. Rögtönzött vadászatai sem javítottak sokat letargiáján, de kitartóan próbálkozott. Érezni akarta, hogy él, még ha csak arra a pár pillanatra is, amikor azt hitte, meg fog halni.
Már pont indult volna haza, amikor meglátta a bestiát, amit keresett. A szörnyeteg az erdő és a völgy között tátongó szakadékban fogyasztotta elejtett zsákmányát. Az orkok Dreadtalonnak nevezték el hatalmas karmai miatt. Nagyobb volt, mint ahogy az elbeszélésekből feltételezte. Nagyjából kétszer akkora, mint ő. Kinézete gyíkszerű, bőre vörös, pikkelyes volt. Farka végét tüskék tették igazán veszélyes fegyverré. Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet megkeresni?
Kicsit szerette volna közelebbről is megnézni a teremtményt, hogy eldöntse érdemes-e megtámadni, amikor az meghallotta őt.
– Basszameg! – morogta, amikor rádöbbent, hogy felkeltette a fenevad figyelmét.
A szörny azonnal támadásba lendült. Crematorynak az utolsó pillanatban sikerült elugrania, mielőtt a lény farka becsapódott a helyre, ahol korábban állt. Gyors volt. Túl gyors. Kezdte érezni, hogy eddigi élete talán legostobább ötlete volt, hogy elinduljon ezt az izét egyedül megkeresni. Főleg komolyabb felszerelés nélkül. Szusszanásnyi időt sem hagyott neki a lény, máris jött az újabb támadás. Ezúttal a szörny az egyik mellső végtagját lendítette az ork felé, aki a pengék keresztezésével védte ki a hatalmas karmokat. Ezt követően meglökte a szörnyet, így kibillentve őt az egyensúlyából. Pillanatnyi előnyét kihasználva hátraugrott, hogy némi távolságot tudjon tartani. Ekkor azonban furcsa érzés járta át, ami ismerősnek tűnt számára. Egyszerre volt nyugodt és izgatott, borzongott, miközben melegséget érzett testében. Szíve még hevesebben kezdett verni.
Figyelme csak egy pillanatra lankadt, de az eredménye azonnal meglett. A lény ismét a farkát lendítette, amivel Crematory bal oldalát találta el. Az ütéstől az ork a szemközti sziklának vágódott arccal. A becsapódáskor jobb szeme körül éles fájdalmat érzett, majd eszméletét vesztette.
Zelas
Tombolt, őrjöngött, könnyei pedig megállíthatatlanul áradtak. Vadászni indult, ez azonban most más volt, mint általában. A tehetetlen dühét és fájdalmát akarta kiereszteni tulajdonképpen bármire, ami az útjába kerül. Rengetegszer megígérte már magának, hogy nem fog senkit sem megszeretni, de nem sikerült betartania. Most pedig újra elveszített egy fontos személyt. Bolyongott az erdőben, közben pedig kereste, hogy mit apríthat fel. Diabolik volt, egy gyilkolásra termett varázslény, így nem volt nehéz dolga. Meg is találta hamarosan az áldozatát: egy pestispofát.
A lény rovar fejjel, négy csirkeszerű lábbal és denevérszárnyakkal rendelkezett. Repülni nem tudott, a szárnyak az ugrásból navigálásban segítették. Nagyjából akkora volt, mint egy kifejlett farkas. Pofájából bűzös gázt eregetett, amit ha áldozata belélegzett, köhögni kezdett, hosszabb távon pedig hányingert, hányást, majd eszméletvesztést okozhatott. Ezen kívül érdemes volt még vigyázni karmaival és a csáprágóival is.
A lány egyáltalán nem félt tőle. Úgy vélte, hogy a szörnyszülött pont megfelelő lesz számára. Nem kapkodta el a kivégzését. Ha akarta volna, néhány másodperc alatt megöli, de nem ez volt a célja. Sajgott a lelke és fájdalmat akart másnak is okozni.
Nagyot sóhajtva rugaszkodott el a földtől. A levegőben átfordulva suhintott egyet a jobb kezében tartott chakram pengéjével, így megszabadítva a szörnyet az egyik szárnyától. Ahogy megérkezett a talajra, ismét ugrott. Átszaltózva a lény felett, végigszántotta annak teljes hátát. Ismét lendítette a pengét, ahogy mögé ért. Megvágta egyik hátsó lábát, majd mellette elbukfencezve kerülte ki mérgező leheletét. Gyors volt. A pestis pofának esélye sem volt felfogni, mi történik körülötte. Zelas talpra állt és oldalba rúgta az imbolygó teremtményt. Gondolta, gyakorol kicsit. Megpróbált koncentrálni, hogy apró villámot idézzen kezébe és azzal kábítsa el ellenfelét, ez azonban nem sikerült. Semmi sem történt.
– A picsába! – morogta, de nem volt ideje sokáig gondolkodni. A rém még nem adta fel, nyomorult helyzete ellenére sem. Eltávolodott tőle és újabb adag mérgező füstöt hányt. A diabolik újra átugrott rajta, annak háta mögé került és jól fenékbe billentette. A szörny előre bukott. Amikor nagy nehezen felállt, Zelas egy mozdulattal levágta a már sántikáló fenevad másik - eddig sértetlen - hátsó lábát, amitől az az oldalára zuhant.
A lány körbejárta és szemügyre vette áldozatát. A bestia visító hangot adott miközben kapálódzott, és csáprágóival csattogott.
– A kurva életbe! – nézett végig szánakozva a szörnyetegen.
Végül közelebb ment és a torkát elmetszve megszabadította szenvedéseitől.
Mivel fejvadász volt, Zelas gonosz, korcs lények kivégzésével kereste kenyerét. Ez a teremtmény azonban ahogy vergődött és síró hangokat hallatott, sokkal inkább volt számára állati, mint hitvány. Már bánta, hogy ennyire megkínozta. Sosem bántott szándékosan állatokat, az erdei lények többségéhez hasonlóan húst sem evett.
Letörölte könnyeit, hiszen szégyellte őket, hiába volt nyomós oka a sírásra. Szárnyas pengéit visszaakasztotta az oldalán lévő szíjra, felkapta batyuját és továbbhaladt az erdőben.
Már közel járt Grayscarhoz, a zsarnok Ozuruk Harcosok várához, amikor valami különleges érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy nem kellene közelebb mennie és megkockáztatni, hogy a sárkányok, vagy a kint élők észrevegyék őt, de nem bírt ellenállni. Mindössze egy alkalmat tudott felidézni, amikor ugyanígy érzett: négy évvel korábban a Káosz Csatában...
Urzor
A férfi éppen lefeküdni készült egy hosszú nap után, amit az országa helytartóival folytatott tanácskozással töltött. Elege volt már belőlük. Egyik sem tudott a lényegre koncentrálni, és felvetni bármilyen értelmes javaslatot, hogy hogyan próbálják meg újra eltakarítani az erdőben tanyázó, erőszakos ozurukokat. Urzor a lightstrandi lakásának hatalmas üvegablakán bámult kifelé a fénylő városra. Gyönyörű látvány volt, a maga modern, nyüzsgő módján. Hatalmas, fehér falú felhőkarcolók alkották nagy üvegfelületekkel, az épületek tetején pedig kertekkel. A fehér falak és az utcák tisztaságára mindenki nagyon ügyelt. A folyamatos takarítást apró, rákokra hasonlító robotok végezték. Most is éppen ott szorgoskodtak, a férfi tekintete el is időzött rajtuk. Miközben elszopogatta utolsó korty whiskyjét, az eddig megtett útjáról elmélkedett.
A negyvenhat éves ork férfi volt az orkok és a velük szövetséges nap elfek uralkodója, immár tizenhárom éve. Erős, kemény, de igazságos vezér hírében állt, személyiségét pedig kinézete is hűen tükrözte. Magas, széles termete, izmos testalkata, vörös bőre és szeme, hosszú, rasztákkal és varkocsokkal tűzdelt egyenes, fekete haja volt.
Míg a törpök és az erdőlakók vezetőiket királynak és királynőnek nevezték, addig Urzort alattvalói parancsnoknak szólították.
Oschyának hívták az orkok birodalmát, államformája pedig leginkább egy viszonylag nagy szabadságot adó diktatúrára hasonlított. A parancsnok nem vesződött sokat népének hétköznapi ügyes-bajos dolgaival, lényegében, ameddig azzal senkinek nem ártottak, azt csináltak, amit akartak. Urzor a titulusa ellenére nem volt mindenható. A rendvédelem és igazságszolgáltatás szervei minden esetben fölötte álltak. Amikor például a birodalom feje változtatni akart egy régebbi, már jól bevált törvényen, akkor első körben a javaslatot a bíróságnak kellett benyújtania, akik jóváhagyhatták, vagy elutasíthatták azt.
Az ország diktatúra jellege abból fakadt, hogy a tisztségviselőket nem a nép választotta, hanem a mindenkori parancsnok, és annyi időre, amennyire ő jónak látta. Az alattvalóknak nem volt semmi beleszólásuk a NAGY dolgokba, szociális segélyek pedig csak különösen indokolt esetben voltak - például, ha egy katona harc során olyan mértékben megsérült, hogy a továbbiakban már nem volt alkalmas semmilyen munka elvégzésére. Oschya lakóit azonban ezek a dolgok nem igazán zavarták. A rendszer működött, és bár voltak szegényebb rétegek, senki nem vált földönfutóvá, mindenkinek szabadon lehetett valamilyen elfoglaltsága, amivel a közösséget szolgálta. Az adók nem voltak elviselhetetlenül nagyok és figyelembe vették az adózó anyagi helyzetét is. „Ameddig minden rendben van a kis életükben, a nép nem foglalkozik a politikával." - vallotta a férfi.
Az orkok nem szerették a hatalommal való visszaélést. Törvényeik két esetben engedélyeztek halálbüntetést: Az egyik az volt, ha a bíróság egy gyilkosság esetén különleges kegyetlenséggel elkövetett, előre eltervezett, bűntényt, esetleg sorozatgyilkosságot állapított meg, a másik pedig, ha egy nagyhatalmú vezető figyelmen kívül hagyta a rá vonatkozó szabályokat, vagy megvásárolta mások támogatását. Minél magasabb volt a titulus, a korrupt, rosszhiszemű személy annál nagyobb büntetésre számíthatott. Ez a rendelkezés eredményesen visszafogta az efféle disznóságokat.
Persze a játszmákkal más volt a helyzet.
Urzor korábban harcos volt. Rustfieldben született, ami a kétkezi munkások, zsoldosok, állattenyésztők és földművesek ork városának számított. Ezt az információt azonban sokan nem tudták a parancsnokról, aki tizennégy évesen úgy döntött, hogy hátrahagyva családját, Lightstrandbe - az ipar és tudomány városába - költözik és besoroztatja magát Oschya hivatalos seregébe. Ez a sereg a rustfieldi harcosok létszámánál jóval kevesebb főt számlált, azonban a szigorú kiképzésnek köszönhetően ők sokkal halálosabbak és szívósabbak voltak.
A hadsereg a vele egykorú kölyköket általában elküldte, hogy térjenek vissza pár évvel később, őt azonban testi adottságait meglátva azonnal maguk közé vették. A fiú hamar átlátta a szervezet hierarchiáját, az azon belül folyó belső harcokat. Nemsokára ő maga is ezek közepében taláta magát. Tehetséges volt, eszes, kitartó és törtető. Ráadásul ezekhez még egy egészséges önbizalom is társult.
A hosszú évek alatt, amelyeket harcosként töltött, megmászta a ranglétra minden fokát, és számos ütközetben részt vett. Ezzel kivívta az akkori parancsnok, Backrig Marzkruster figyelmét is, aki őt nevezte ki utódjául, amikor ötven év kormányzás után visszavonult.
Urzor Black parancsnok volt tehát a legfontosabb személy Eivrios keleti oldalán. Mindene megvolt, amire egy ork csak vágyhatott: hatalom, pénz, nők. A legtöbben beérték volna az őt megillető javak negyedével is, ő azonban még többet akart. Nem kifejezetten vágyott még több vagyonra, más táplálta a lelkében égő tüzet: úgy vélte, hogy a kontinensen csak akkor lesz végre béke, ha elkergeti az Ozuruk Harcosokat és átveszi a hatalmat az Iwrana-erdő felett is.
A parancsnok Orzest és az Ozuruk Harcosoknak nevezett bandáját tekintette Eivrios rákfenéjének. Valaha ők maguk is orkok voltak, de nem Urzor fajtájából.
Az agyarak, más néven tisztavérű orkok sokkal nagyobbak, erősebbek, állatiasabbak voltak az azóta elszaporodott ork-ember hibrideknél. Agyaraik is sokkal veszedelmesebben festettek, körmeik helyett pedig karmaik nőttek. Ezekkel puszta kézzel szaggatták szét ellenfeleiket. Szinte mind őrültek voltak, ami az útjukba került, azt meghágták, vagy megették - esetleg mindkettő ebben a sorrendben.
Az ozurukok ezek közül emelkedtek ki. Varázslattal elérték, hogy ne fogjon rajtuk az idő és a betegségek. Mindezek mellett még erősebbek is lettek. Farkuk és szarvaik nőttek, bőrük pedig pikkelyessé vált, így kapták a sárkány, illetve gyík gúnyneveket.
Az Ozuruk Harcosok célja az volt, hogy a többi fajt legyőzzék és igába hajtsák. Motivációikat senki sem tudta pontosan. Az erdő népeivel kapcsolatban sikerrel jártak. Oschyával és a szövetséges fajokkal azonban nem mentek sokra. Ennek ellenére szúrták a parancsnok szemét.
Urzor már egyszer próbálkozott, hogy megdöntse hatalmukat. Ez azonban a Káosz Csatájába torkollott négy évvel ezelőtt. A férfi nem számított rá, hogy az erdőlakók is pont ugyanazt az időpontot tűzik ki a sárkányok elkergetésére, így, amikor összetalálkoztak, az összezavarodott seregek egymás vérét kezdték ontani.
Ez az emlék azóta is kísértette őt. Pontot akart már tenni ennek az ügynek a végére akkor is, ha ehhez - legalább ideiglenesen - békét kell kötniük az erdőlakókkal. A baj ott kezdődött, hogy az egykori uralkodó és alattvalóinak egy része annyira jó rejtekhelyet talált, hogy Urzor sem volt képes őket meglelni.
Crematory
Amikor kezdett újra magához térni, hallotta, hogy a szörny üvölt egyet, egy puffanást, majd testén hideg szellő söpört végig. A korábbi furcsa érzés még erősebb lett. Szemét kinyitotta, de csak foltokat látott. Észrevette, hogy jobb szeménél, ahol a fájdalmat korábban érezte, erősen vérzik, az egyik agyarából pedig letört egy darab.
A látása lassan elkezdett tisztulni. Újabb puffanást, majd fegyverek csörömpölését hallotta maga mellett. Fejét a hang irányába fordította. Hirtelen egy elf lány jelent meg és bámult bele az arcába. Az ork meglepődött. A jövevény annyira közel volt hozzá, hogy bőrén érezte annak lélegzetét. A különös érzés teljesen elárasztotta testét. Szeme sarkából meglátta a szörnyet, ahogy mozdulatlanul áll és bámul rájuk. Megijedt. A lány észrevette a reakcióját és hátrébb húzódott ő is. A fenevad továbbra sem mozdult, ebből Crematory arra következtetett, hogy valamilyen bénító varázslat alatt áll. Újból a lányra nézett, aki az övén található kis tasakból két fiolát vett elő. Az egyiket a fiú felé nyújtotta, a másik tartalmát pedig megitta. Az ork elfogadta tőle az üvegcsét. Ekkor az elf felpattant, fegyvereit felvette a földről, és nekiugrott az addig leszedált szörnynek. Ahogy megütötte, a varázslat megtört és a lény újra megmozdult. Most, hogy az elf távolabb került tőle, jobban szemügyre vette őt.
Lila, hullámos haj, aszimmetrikusan vágva. Lila, fénylő szemek. Vékony, de izmos testalkat. Szürkés, sápadt bőr. Ruhája egyszerű, fekete. Szoknyája alól mozgás közben kivillantak formás combjai. Valamilyen bőrszerű könnyűpáncélzatot viselt. Bal karján és nyakán cikcakkos tetoválást viselt. Gyors, robbanékony, és látszat ellenére erős volt. A szörny ütéseit ügyesen védte. Sötétszürke szarvak. Szarvak? Ez egy diabolik! Az a diabolik lenne? Kezdett rájönni, hol találkozott korábban vele.
Négy éve a Káosz Csatában. Crematory apja akkor a lányt ellenségnek tekintette és szerette volna, ha fia is csatlakozik hozzá a diabolik elleni küzdelemben. Ő azonban ezt megtagadta és ahelyett, hogy rátámadt volna, kivédte apja csapását, ezzel lehetőséget hagyott a démoni árnyharcosnak, hogy elmeneküljön. Akkor is ugyanezt érezte a közelében. Vajon ő is emlékszik rám?
Crematory is megitta a varázsitalt. Gyógyító ital lehetett, mert ereje lassan elkezdett visszatérni tőle. Elejtett kardjait összeszedte, majd csatlakozott a lányhoz a csatába.
Közrefogták a szörnyeteget így két oldalról tudtak harcolni ellene. Ez eredményesnek bizonyult, mert így valamelyikük támadása nagy eséllyel célba is ért. A fiú meglepve tapasztalta, hogy a diabolik minden mozdulatára azonnal reagál. Ha ő hátralép egyet, a lány előre, hogy a szörnyeteg figyelmét magára vonja és Crematory fel tudjon készülni a következő csapásra. Ha nincs helye hátrálni, az árnyharcos gondoskodik róla, hogy kikerüljön a szorult helyzetekből.
Sosem gondolta volna, hogy ennyire fogja élvezni a küzdelmet egy másik közelharcossal, egy csapatként. Sőt! Egyáltalán nem számított arra sem, hogy a harc valaha bármilyen jó érzéssel fogja őt eltölteni. Csak egy szükséges dolognak érezte ahhoz, hogy megszerezzék a vacsorájukat, vagy megvédjék magukat. Nem látott benne semmi szépséget, nem vágyott rá, hogy csinálja, csak tette a dolgát.
Most azonban valami megváltozott. Ezzel a lánnyal inkább érezte az egészet egy táncnak, mint az életükért folytatott küzdelemnek. Az pedig, ahogy a lány mozdulatait nézte, teljesen elvarázsolta. Az aprócska elf két pengével csépelte a vérszomjas lényt. Ugrált, futott velük, dobálta őket. Még szerencse, hogy nem ellenségként tekintett rá. Ha úgy lett volna, könnyedén elintézte volna őt, miután a szörny padlóra küldte. Minden oka meglett volna rá, hiszen az erdei elfek és az orkok sosem voltak nagy barátságban. Crematory pedig itt bóklászott az erdő szélétől - a területüktől - pár méterre. Mégis segített neki.
Észrevette, hogy nem csak a diabolik reagál az ő mozdulataira, hanem fordítva is. Mindent teljes összhangban csináltak. A fiút ez a felismerés új erővel töltötte fel. Nekirontott a szörnyetegnek, aminek vastag bőrén végre sikerült egyik kardjával mély sebet vágnia. A lény ekkor felüvöltött, majd farkával elsodorta támadóit. Ezúttal mindketten a sziklákba csapódtak. Crematory rendkívül élvezte ezt a táncot a lánnyal, de tudta, már nem bírják sokáig. Előbb utóbb kimerülnek, akkor pedig végük van. Az eddigi támadásaikkal ketten kevésnek bizonyultak ez ellen a szörny ellen. Társa bénító varázslatával talán meg tudnák újra állítani a szörnyet ideiglenesen, de az szagukat már ismeri. Mi van, ha követ minket és porig rombolja valamelyikünk élőhelyét? A fiú ezt nem akarta megkockáztatni. Ahogy azt sem, hogy a lánynak, aki a segítségére sietett baja essen.
Feltápászkodott, kardjait ismét felvette a földről. A szörny észrevette őt és fenyegetően vicsorogni kezdett rá. Semmi értelmét nem látta újra nekiszaladni. Más megoldás kellett.
Az orkok nagy része alapvetően varázstalannak számított. Mindössze néhányan voltak, akiknek a családjában generációról generációra öröklődtek a mágikus képességek. Az egyik ilyen család a Flamefury volt. Crematory, ha nem is bizonyult hasonlóan tehetséges mágusnak, mint felmenői, valamennyi érzéke neki is volt a dologhoz. Úgy döntött, hogy megpróbálja a varázslatot, ami eddig sohasem sikerült neki. azt, ami miatt anyja a Főnix becenevet kapta.
Mély levegőt vett, a kardokat pedig maga elé tartotta. A máguslány korábban azt tanácsolta, használja fel a dühét. Ebben a pillanatban sok érzés kavargott benne, de a düh pont nem volt közöttük. Nem baj, legyen valami más! Végül is lehet, hogy csak az számít, hogy erős érzelem legyen! – gondolta. Így hát arra az érzésre összpontosított, amit akkor a legerősebbnek érzett. Arra, amit a diabolik váltott ki belőle. A kardok ekkor felizzottak.
Válla fölött hátra pillantott, hogy lássa, a lány biztonságban van-e. Éppen kezdett ő is magához térni a becsapódás után. A fiú visszafordult, elméjét kiürítette, átadta magát a benne tomboló érzéseknek. A lángok pedig felcsaptak körülötte. A szörny ekkor megindult az irányába. Hirtelen azonban ismét ledermedt. Az elf annyira már magához tért, hogy érzékelte a veszélyt és varázslattal megállította a lényt. Crematory karjait kinyújtva, a kardokat széttárta maga előtt és szabadjára engedte a lángokat. A tűz elsodorta a szörnyet, és beterített mindent, ami az útjában állt. Sikerült!
A tűzmágia kimerítette. Földre rogyott. Nem érdekelte a fáradtság, boldog volt. Végre talált valamit, ami a harcot számára is élvezhetővé tette és sikerült a varázslat is.
Sokkal nagyobbat szólt, mint amire számított. A szörny teljesen megsemmisült. Korábbi helyén csak egy nagy adag füstölgő hamu maradt. A szakadékban lévő növények nagyrészt elhamvadtak, amik maradtak, azok lángokban álltak. Szerencsére a szikláktól nem tudott a tűz tovább terjedni az erdő irányába. A harcnak vége volt.
A lány Crematory elé lépett és letérdelt hozzá. Ameddig a fiú a harc után elmélkedett, ő megszabadult minden feleslegessé vált felszerelésétől. Egy kis üvegcsét tartott a kezében. Kupakját letekerte, kivett ujjával a benne található sötétzöld trutymóból és elkezdte vele kenegetni az ork sérüléseit.
A fiú nem értette miért nem ment még el, de örült, hogy vele maradt. Az különösen tetszett neki, hogy ennyire közel került hozzá. A körülöttük lévő kisebb tüzek megvilágították a szakadékot, így végre alaposabban is meg tudta őt nézni. Maga sem értette miért, de a lány arcának minden részletét meg akarta jegyezni. Kifejezetten szépnek találta őt annak ellenére, hogy nem egy fajba tartoztak. A diabolik arcán lévő festés el volt mosódva. Talán a harc közben történt, de valami azt súgta Crematorynak, hogy nem így volt. Bármi miatt is lehetett bánatos, a fiatal ork szerette volna őt megvigasztalni.
Finoman megérintette az arcát, ahol az elmosódott festéket látta és végigsimított rajta. Az elf letette az üvegcsét és felemelte fejét. Végre egymás szemébe néztek. A lány szomorúnak tűnt. Most már biztos volt benne, hogy korábban sírt. Csak pár másodpercre merültek bele egymás tekintetébe, aztán az elf egy hirtelen ötlettől vezérelve Crematory ölébe ugrott és megcsókolta a fiút, aki ezen igencsak meglepődött.
Az orkoknál amúgy sem szokás a vonzalom effajta kinyilvánítása az agyaraik miatt, de az, hogy egy erdei elf csókolta meg, akivel eddig egy szót sem beszélt még furcsábbá tette az egész helyzetet. Voltak már alkalmi partnerei az elmúlt néhány év során, de ennyire gyors tempóhoz nem szokott hozzá. Nem lenne rossz legalább a nevét megtudni valahogy... -futott át az agyán. Végül mivel tetszett neki a lány és ezek szerint a vonzalom kölcsönös is volt, nem akart teszetoszának tűnni, elengedte a dolgot. Amúgy sem tudta, hogyan kezdeményezzen vele beszélgetést, hiszen nem is ismerik egymás nyelvét.
Szóval belement a játékba és kíváncsian várta mi történik.
Crematory szorosan magához ölelte. A diabolik halk nyögéssel jelezte, hogy tetszik neki, úgyhogy folytatta. Végigsimított hátán és finoman beletúrt hajába. A lány is még jobban kapaszkodott belé, miközben tovább csókolta. Lélegzetük egyre gyorsabbá vált.
Az elf megállt és kissé hátrébb húzódott. Ismét egymás szemébe néztek. Megpuszilta a fiú arcát, közvetlenül a vágás mellet, majd újabb csókokat lehelt nyakára, mellkasára. Közben a nadrágját is elkezdte kigombolni. Amikor ez sikerült neki, még lejjebb haladt ajkaival. Hasizmain újabb csókok kíséretében végigsimított, nadrágját letolta és puszilgatni kezdte Crematory legérzékenyebb részét is. Tetszett az orknak, amit csinál, partnere pedig megérezhette ezt, mert még jobban belemélyedt a szájával való kényeztetésbe. Kezébe fogta azt, játszani kezdett vele. Amikor nyelvével elért a végéhez, körözni kezdett rajta, majd a szájába vette. Mivel az ork szerszáma az elf méreteihez képest cseppet sem számított aprónak, egyik kezével is besegített az örömszerzésbe. Másikkal közben a fiú hasizmait cirógatta. Ameddig a lány a férfiasságával volt elfoglalva, Crematory a hátát simogatta, markolászta. A diabolik, ahogy harc közben, most is tökéletesen reagált a mozdulataira, reakcióira. Érezte mikor kell lassítania, vagy éppen gyorsítania a tempón. Az ork ettől teljesen eszét vesztette. Végül már nem bírta tovább. A gyönyör érzése szétáradt testében. A lány ekkor még közelebb húzta magához és rámarkolt fenekére.
Mire Cermatory magához tért az élményből, a diabolik ismét vele szemben térdelt. Láthatóan zavarban volt. A fiú újra megérintette a lány arcát, magához húzta és megcsókolta. Az elf köré fonta karjait, és viszonozta a csókot. Bármennyire is le volt attól nyűgözve, amit az árnyharcos tett vele, nem volt elég neki. Azt akarta, hogy teljesen az övé legyen. Ruháját félrehúzva észrevette az apró ékszereket, amit társa mellbimbóiban viselt. Ezek a csillogó kis félholdak még jobban felcsigázták a fiatal orkot. A vágy, hogy a magáévá tegye, minden egyes csókkal tovább nőtt.
Földre teperte és letépte alsóneműjét. Közben száját, nyakát és melleit vadul csókolta. Az elf nem ellenkezett, ő is ugyanúgy akarta.
Meglepő módon azonnal készen állt a folytatásra. A lány csípőjét megfogva közelebb húzta magához, és beléhatolt. Partnere kéjesen felsóhajtott és még erősebben szorította magához Crematoryt. A fiú sosem akart még senkit sem ennyire. Miközben mozgott benne, úgy érezte, hogy a fellegekben jár. Sérüléseikről teljesen megfeledkezve vadul egymásnak estek. Egymást harapdálva szorították a másikat. Az ork a lány hajába markolt, közben az a körmeit Crematory hátába vájta, akinek furcsa módon tetszett a dolog. Korábban nem igazán lelkesedett a durva együttlétekért, de vele minden más volt. A lehető legközelebb akarta magához szorítani, érezni akarta őt. Akkor is, ha ez kicsit fájdalmas.
A diabolik dobott egyet a fiatal orkon, így ő került felülre. Ezen a fiú egy pillanatra meglepődött, hiszen nem nézett ki ekkora erőt belőle. Az elf, kibújt ruhájának ujjaiból, így felfedte teljesen kebleit. Bár túl nagyok nem, de formásak voltak. A tetoválások az árnyharcos oldalán és mellei alatt is folytatódtak. Crematory egy darabig figyelte a lányt, aki hintázott rajta, és a kis holdacskákat, amik csillogtak a körülöttük lévő tűz fényében. A diabolik egyik kezét az ork hasizmain pihentette, másikkal a saját hajába túrt. Fejét hátra hajtva szemeit becsukta, és ajkába harapott. Tetszett a fiúnak ez a látvány, de közelebb akart kerülni ismét hozzá, ezért felült és átkarolta őt.
A korábbi vadságnak ezúttal nyoma sem volt. A fiatal ork megnézte magának az ékszereket jobban, játszani kezdett a lány melleivel. Csókolta azokat, nyalogatta, szívogatta. Az elf pedig a vállát, nyakát, hátát cirógatta, miközben tovább lovagolt rajta.
Crematory magához húzta a lány arcát és megcsókolta ajkait. A csók után homlokukat a másikénak támasztva, egymás tekintetében elveszve szeretkeztek tovább. Lélegzetük egyre szaporább lett, mozdulataik gyorsabbá váltak, ahogy mindketten közeledtek az orgazmushoz. Apró nyögésekkel, sziszegésekkel adták a másik tudtára, hogy hamarosan elélveznek. Végül egyszerre lépték át a gyönyör kapuját. A fiú hallotta, hogy az ég megdörren, majd észlelte, hogy tőlük nem messze egy hatalmas villám csapódott be a tengerbe. Lihegve, izzadtan, kipirulva és kielégülve omlott újra egymás karjaiba a furcsa pár.
Néhány újabb csók után a diabolik, mintha észbe kapott volna, hogy mi történt, felpattant az ork öléből. Ruháját megigazította és elkezdte dolgait összeszedni. Crematory is feltápászkodott, nadrágját felhúzta, majd odalépett a lányhoz és megfogta csuklóját.
- Ne menj el! - suttogta neki. Nem mintha számított volna rá, hogy érti a szavait.
A diabolik ránézett, habozott pár másodpercig, aztán kiszabadította magát a fiú fogásából. Felkapta táskáját és fegyvereit, majd egy pillanat alatt el is tűnt az éjszakában.
A fiatal ork megsemmisülve állt és nézett utána. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha kitépte és magával vitte volna a lány a lelkének egy darabját, amit éppen, hogy visszakapott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése