Mennydörgés: I. Fejezet (Főnix): 1. rész

1.fejezet (Főnix)

Crematory

i.sz. 1139. február (Alternatív időszámítás)

Akár egy villámcsapás, úgy szaladt végig gerince mentén a különös érzés. A karján lévő szőrszálak felálltak, szívverése szaporábbá vált. Melege lett, miközben rázta a hideg. Mintha csak láz fűtötte volna őt belülről – rosszul mégsem volt. Erősebben markolt rá a kezében tartott kardokra, nem akarta elejteni őket. Igyekezett a harcra fókuszálni, de teljes lényét átjárta a megmagyarázhatatlan bizsergés. Forgolódott, kutatott valami után. Az ellenségei közül néhányan észrevették zavarodottságát és rátámadtak. Nem akart ölni, úgy érezte, még nem áll készen rá. Jó benyomást szeretett volna tenni apjára, csupán ezért egyezett bele, hogy harcolni fog. A férfit azonban a csata hevében elvesztette maga mellől. Nem így kellett volna történnie. A hadsereg nem várt erdei katonákba ütközött, a pokol pedig elszabadult. A fiú ekkor tizenöt éves volt, ráadásul a többi orkhoz képest alacsony. Eleinte féltette az életét, de ahogy megérkezett és kavarogni kezdett mellkasában az ismerős, mégis izgalmas energia, megfeledkezett erről. Próbált kitérni a csapások elől, és kardjaival távol tartani ellenfeleit magától, hogy amikor lehetősége nyílik, tovább álljon. Sokan voltak a harcmezőn, így miután földre lökött egy-egy harcost, könnyen kereket tudott oldani a dulakodók között. Amikor az egyik dryn katona fejét egy nyílvessző fúrta át, rájött, hogy még sincs egyedül. Fogadott bátyja, Rorscha valahonnan vigyázott rá. A kecske-elfnek csúfolt lény élettelenül terült el lába előtt. Elborzadt a látványtól, hiába nem ez volt az első, vagy utolsó halott, akit látott. Igaza volt, hamarosan érkezett egy szívósabb harcos, akit már nem bírt lerázni. Testvére nyílvesszői sem találtak rajta az életét veszélyeztető találatot. Muszáj volt megacéloznia magát. Nehéz volt, de minden tudását bevetve, bátyja támogatásával, végül sikerült végeznie a trollal. Egész testében remegett, ahogy a földön fekvő tetemet bámulta. Ő ölte meg, ezt pedig már nem lehetett visszacsinálni. Tudta, hogy nem maradhat sokáig egy helyben, így folytatta útját. Ellenfele pengéje, társa és a páncél ellenére is húsába tépett, de nem lett komoly baja. Felszisszent, és haladt tovább. Nem állították meg a sérülései, túlságosan érdekes volt számára az érzés. Fogalma sem volt, hogy mit keres, viszont a vágy, hogy rátaláljon, minden egyes lépéssel jobban feszítette. Vonzotta magához, akár egy mágnes.

i.sz. 1143. szeptember 9.

Kitartóan menetelt keresztül a sivatag homokbuckáin, zöld bőre csillogott a verejtéktől. Kezeiben csupán egy-egy szebb napokat is látott kardot cipelt, melyek markolatait aranyozott szárnyak díszítették. Ez volt minden felszerelése – az öröksége. Bár a nap lemenőben volt, még mindig érezhető volt az elmúlt nyár melege. Egyre értelmetlenebbnek tűnt számára önkéntes küldetése. Egy pillanatra megállt, hogy körbenézzen. Kardjait a homokba szúrta, hogy kinyújtóztassa izmait, majd a rövid, fekete hajába túrt, ezzel eltűrve arcából a kóbor szálakat. A naplementének köszönhetően az ég már varázslatos színekben játszott. Néhol még látszott az eredeti kéksége, de egyre nagyobb arányban mutatkoztak a sárga, a narancs és a rózsaszín különböző árnyalatai. A dombok árnyékot vetettek a szinte végeláthatatlan homoktengerre háta mögött, amelyből csupán Lightstrand hófehér felhőkarcolói emelkedtek ki. Előtte a távolban viszont már sötéten zöldelltek az Iwrana-erdő fái. A rengeteget, és a sivatagot egy hatalmas szakadék választotta el egymástól. Az erdei népek legendája szerint akkor keletkezett, amikor az Erdőisten elpusztult. Az orkok nem hittek ebben. Ők csupán két istent ismertek el: Otthart, a Harcosistent, és Serfhatant, a Démonistent. Crematory-t különösebben egyik sem érdekelte.

Már éppen azon gondolkodott, hogy elindul haza, amikor meglátta a bestiát, amit keresett. A szörnyeteg az erdő és a sivatag között tátongó szakadékban fogyasztotta elejtett zsákmányát. Az orkok Dreadtalonnak nevezték el hatalmas karmai miatt. Nagyobb volt, mint ahogy az elbeszélésekből feltételezte. Nagyjából kétszer akkora, mint ő. Kinézete gyíkszerű, bőre vörös, pikkelyes. Lehet, hogy mégsem volt annyira jó ötlet megkeresni?

Kicsit szerette volna közelebbről is megnézni a teremtményt, hogy eldöntse érdemes-e megtámadni. Lassú léptekkel besétált a hasadékba. Pechére, talpa alatt megreccsent egy elszáradt faág. Elkáromkodta magát, amikor rádöbbent, hogy ezzel felkeltette a fenevad figyelmét.

A szörny azonnal támadásba lendült. Crematorynak az utolsó pillanatban sikerült elugrania, mielőtt a lény tüskés farka becsapódott a helyre, ahol korábban állt. Túl gyors volt. A fiú kezdte úgy érezni, hogy eddigi élete talán legostobább ötlete volt, hogy elinduljon egyedül Dreadtalon után – főleg komolyabb felszerelés nélkül. Szusszanásnyi időt sem hagyott neki a lény, máris jött az újabb támadás. Ezúttal a szörny az egyik mellső végtagját lendítette az ork felé, aki a pengék keresztezésével védte ki a hatalmas karmokat. Ezt követően meglökte a szörnyet, így kibillentve őt az egyensúlyából. Pillanatnyi előnyét kihasználva hátraugrott, hogy némi távolságot tudjon tartani. Ekkor azonban valami megzavarta. Az érzés ismerős volt és lehengerlő, hirtelen viszont nem tudta, hogy mi okozhatja.

Figyelme csupán egy pillanatra lankadt, de az eredménye azonnal meglett. A lény ismét a farkával csapott felé, ezúttal el is találva Crematory oldalát. Az ütéstől az ork a szemközti sziklának vágódott arccal. A becsapódáskor jobb szeme körül éles fájdalmat érzett, majd eszméletét vesztette.

Zelas

Tombolt, őrjöngött, könnyei pedig megállíthatatlanul áradtak. Vadászni indult, ez azonban most más volt, mint általában. A tehetetlen dühét és fájdalmát akarta kiereszteni tulajdonképpen bármire, ami az útjába kerül. Rengetegszer megígérte már magának, hogy nem fog senkit sem megszeretni, de nem sikerült betartania. Most pedig újra elveszített egy fontos személyt. Bolyongott az erdőben, közben pedig kereste, hogy mit apríthat fel. Diabolik volt, egy gyilkolásra termett varázslény, így nem volt nehéz dolga.

Meg is találta hamarosan az áldozatát: egy pestispofát. Nagyjából akkora volt, mint egy kifejlett farkas, kinézetre pedig olyan, mint a mitológiai könyvek kimérái, csak denevérből és bogarakból összegyúrva.

A lány egyáltalán nem félt tőle. Úgy vélte, hogy a szörnyszülött pont megfelelő lesz számára. Nem kapkodta el a kivégzését. Ha akarta volna, néhány másodperc alatt megöli, de nem ez volt a célja. Sajgott a lelke és fájdalmat akart másnak is okozni.

Nagyot sóhajtva rugaszkodott el a földtől. A levegőben átfordulva suhintott egyet a jobb kezében tartott chakram pengéjével, így megszabadítva a szörnyet az egyik denevérszárnyától. Ahogy megérkezett a talajra, ismét ugrott. Átszaltózva a lény felett, végigszántotta annak teljes hátát. Ismét lendítette a pengét, ahogy mögé ért. Megvágta egyik hátsó lábát, majd mellette elbukfencezve kerülte ki mérgező leheletét. Olyannyira gyors volt, hogy a pestispofának esélye sem volt felfogni, hogy mi történik körülötte. Zelas talpra állt és oldalba rúgta az imbolygó teremtményt. Úgy gondolta, gyakorol kicsit. Megpróbált koncentrálni, hogy egy apró villámot idézzen kezébe és azzal kábítsa el ellenfelét, ez azonban nem sikerült. Semmi sem történt.

– A picsába! – morogta, de nem volt ideje sokáig gondolkodni. A rém még nem adta fel, nyomorult helyzete ellenére sem. Eltávolodott tőle és újabb adag mérgező füstöt hányt. A diabolik újra átugrott rajta, annak háta mögé került és jól fenékbe billentette. A szörny előre bukott. Amikor nagy nehezen felállt, Zelas egy mozdulattal levágta a már sántikáló fenevad másik – eddig sértetlen – hátsó lábát, amitől az az oldalára zuhant.

A lány körbejárta és szemügyre vette áldozatát. A bestia visító hangot adott miközben kapálózott, és csáprágóival csattogott. 

– A kurva életbe! – nézett végig szánakozva a szörnyetegen.

Végül közelebb ment és a torkát elmetszve megszabadította szenvedéseitől.

Zelas fejvadász volt, gonosz, korcs lények kivégzésével kereste kenyerét. Ez a teremtmény azonban ahogy vergődött és síró hangokat hallatott, sokkal inkább volt számára állati, mint szörnyeteg. Már bánta, hogy ennyire megkínozta. Sosem bántott szándékosan állatokat, az erdei lények többségéhez hasonlóan húst sem evett.

Letörölte a könnyeit, hiszen szégyellte őket, hiába volt nyomós oka a sírásra. Pengéit visszaakasztotta az oldalán lévő szíjra, felkapta batyuját és továbbhaladt az erdőben.

Már közel járt Grayscarhoz, a zsarnok Ozuruk Harcosok várához, amikor valami különleges érzés kerítette hatalmába. Tudta, hogy nem kellene közelebb mennie és megkockáztatni, hogy a sárkányok, vagy a kint élők észrevegyék őt, de nem bírt ellenállni. Mindössze egy alkalmat tudott felidézni, amikor ugyanígy érzett: négy évvel korábban a Káosz Csatában.

Urzor

– Három, kettő, egy, felvétel! – szólalt meg egy férfi a háttérben, a csinos rádiós műsorvezető pedig azonnal beszélni kezdett.

– Kellemes délutánt kívánok minden hallgatónknak! Lora Lockreen vagyok, ez pedig itt a Közéleti kibeszélő, az OSC rádió Műsorán. Mai vendégem nem más, mint Oschya vezetője, a szó szerint hatalmas Urzor Black parancsnok! – hadarta el az ork nő egy szuszra az alapvető információkat, majd az államfőhöz fordulva folytatta. – Üdvözöllek, parancsnok! Köszönöm, hogy elfogadtad a meghívásunkat, így a hatalomra kerülésed tizenharmadik évfordulója alkalmából! – hallatszott a rádióból.

– Én köszönöm a meghívást, Lora! – válaszolta Urzor Black tőle szokatlan udvariassággal. Valamennyire feszélyezte, hogy a neki szánt székbe éppen csak belefért, a karfa pedig nyomta az oldalát, de igyekezett túllendülni a kényelmetlenségen.

– Kezdjük az elején. Azzal mindenki tisztában van, hogy jelenleg ki vagy, a múltaddal kapcsolatban viszont sokakban vannak kérdőjelek. Nos, én végeztem némi kutatómunkát! – pillantott fel a műsorvezető Urzorra elvigyorodva, a kezében tartott paksaméta mögül, de azonnal el is kapta tekintetét, és folytatta. – A nép egyértelműen Lightstranddel köt téged össze, úgy tudom azonban, hogy nem a fővárosből származol. Igaz ez?

– Teljes mértékben! Rustfieldben születtem, immár negyvenhat éve – bólintott a férfi. – A mezőgazdaságban, vagy fejvadászként azonban valahogy nem tudtam elképzelni magamat, a szüleim nagy bánatára.

– Ha már a családodnál tartunk. Róluk nem találtam semmilyen információt a feljegyzések között. Megtudhatjuk ennek az okát?

– Általában nem beszélek róluk, de nem is titok – kezdte el piszkálni az államfő az egyik, mellkasára lógó, fekete rasztáját. – Amikor elhagytam a szülővárosomat, az apám kitagadott. Azt mondta, hogy semmire sem fogok menni nélküle. Hát tévedett… – mosolyodott el, bár büszkeségébe vegyült némi keserűség is. – Mindenesetre betartottam a kérését és nem kerestem többet őket. Nem sokkal az után, hogy hatalomra kerültem, megpróbálta velem felvenni a kapcsolatot, én viszont elzárkóztam ettől. Ha nincstelenként nem kellettem, akkor se jussak az eszébe, ha Otthar kegyelméből sikerült magamat kiverekedni a nyomorból!

– Sajnálattal hallom, ez nagyon szomorú történet! – állt meg egy pillanatra Lora, aztán témát váltott. – Mindössze tizennégy éves voltál, amikor felvételt nyertél Oschya hivatalos seregébe, ezzel pedig te lettél a valaha volt legifjabb katona. Milyen érzés volt ilyen fiatalon belecsöppenni az ottani környezetbe?

A parancsnok felnevetett, ezúttal őszintén. Lelki szemei előtt megjelentek a múlt emlékei. Csaták, intrikák, azok a helyzetek, ahol lehetősége volt megmutatni, sokkal több van benne, mint amit a robosztus külseje sugall.

– Mindenképpen kihívásokkal teli időszak volt, de ennek ellenére nagyon élveztem! Próbára tehettem magamat, és úgy érzem, hogy eléggé jól teljesítettem – válaszolta végül. Egy ott dolgozó eközben tálcán hozott nekik két pohár vizet és letette melléjük az asztalra. Kaptak egy zacskó sós mogyorót is, amire a parancsnok azonnal rárabolt, ameddig a következő kérdést várta.

– Minden bizonnyal, hiszen katonaként keltetted fel a korábbi államfő, Backrig Marzkruster figyelmét is, és ezért választott később az utódjának. Jól tudom, hogy a nem mindennapi méreteid miatt engedélyezték számodra, hogy tulajdonképpen gyerek fejjel csatlakozzál?

– Amennyiben a magasságomra és az izomzatomra gondolsz, akkor igen! – kuncogott a parancsnok. A Lora arcán lévő halványzöld bőr egy pillanat alatt változott olyan vörösre, mint amilyen Urzoré eleve volt. Ennek ellenére nem zökkent ki a szerepéből. A nő profi volt.

– Tehát, akkor igen – foglalta össze vigyorogva. – Menjünk tovább. A te nevedhez fűződik a törpökkel való szoros gazdasági kapcsolat kialakítása is. Habár sosem voltak komoly konfliktusok a két ország között, neked köszönhetően a viszony szinte baráti lett!

– Nem csak szinte, Gardrik jó barátom lett az évek során! A törpe és az óriás. – Villant a komikus kép elméjébe, mire elmosolyodott. – Neki köszönhetően sokkal gördülékenyebb az iparváros ellátása, hiszen a bányák zöme a törpöknél van. Hála Ottharnak a napelfek vezetőivel is jó kapcsolatot ápolok, így a területükön keresztül megoldható a nyersanyagok szállítása is.

– Igen, ezek mind nagyon örvendetes dolgok, de jöjjön a fekete leves! – vezette fel a nő a következő témát, Urzor arca pedig azonnal elkomorodott, vörös szemei szinte szikrákat szórtak. Kezei rámarkoltak a szék karfájára, amitől a fa azonnal megreccsent. A műsorvezető látszólag nem érzékelte, hogy veszélyes terepre tévedt, folytatta a beszédet. – Már négy és fél év telt el az úgynevezett Káosz csata óta. Az Iwrana-erdő és Oschya ügyében azóta sem történt előrelépés. Napirenden van még az Ozuruk Harcosok kiűzése Grayscarból? 

– A kurva életbe! – csattant fel a parancsnok, miközben felállva az asztalra csapott. A szék csak fáziskéséssel engedte el az ülepét, ennek köszönhetően pedig, amikor a földre hullott, újabb csörömpölés következett. Minden igyekezete ellenére, ezúttal sem sikerült visszafogni a dühét – ezt pedig a rádióadás hallgatói is érzékelhették. – Bocsánat! – morogta, aztán felállította az ülőalkalmatosságot és visszatelepedett a helyére. Ezidő alatt megpróbált lehiggadni. – Persze, hogy napirenden van azoknak a pikkelyesvalagú szarháziknak az elkergetése! Akkor is leszámolok a korcs gyíkokkal, ha beledöglöm! A saját kezemmel akarom kitekerni Orzes nyakát! Még egyszer azonban nem hagyom, hogy olyan csúfos kudarcba fulladjon a támadás. Tisztában vagyok vele, hogy sok idő telt el, de ezúttal nem hibázhatok. Csak akkor fogok támadni, ha sikerült biztosítanom, hogy Eryna Lyss’leah csapata ezúttal nem áll az utamba. – Rövid, de kínos csend következett.

– Hogyan kívánod ezt véghez vinni? – kérdezte végül a nő.

– Úgy, hogy megtalálom a királynőt és egyezséget kötök vele! – fújtatott a nagydarab ork, már valamivel nyugodtabban.

Crematory

Arra eszmélt, hogy a szörny üvölt egyet. Valami puffant mellette, majd testén hideg szellő söpört végig. A korábbi furcsa érzés még erősebb lett. Szemét kinyitotta, de csak foltokat látott. Észrevette, hogy arcának jobb oldala vérzik, az egyik agyarából pedig letört egy darab. Oldala is kellemetlenül sajgott ott, ahol a lény a tüskés farkával eltalálta.

Látása lassan tisztulni kezdett. Újabb puffanás következett, majd fém csörömpölését hallotta. Fejét a hang irányába fordította. Hirtelen egy elf lány jelent meg az orra előtt és bámult bele az arcába. A jövevény annyira közel volt hozzá, hogy bőrén érezte a lélegzetét. A különös érzés teljesen elárasztotta testét. Bizsergett minden tagja, szíve pedig, szinte ki akart ugrani bordái közül.

Gyönyörűnek látta a fénylő, ibolyaszínű szempárt, ami egyenesen az övébe nézett. Néhány pillanatig megbabonázva bambult rá, majd zavarba jött és elkapta a tekintetét. Észrevette a szörnyet. Mozdulatlanul állt, feléjük forduva. Crematory megijedt és ösztönösen hátrébb mászott, mire oldalába ismét belenyilalt a fájdalom. A fenevad továbbra is úgy meredt rájuk, mintha kővé vált volna. Ebből az ork arra következtetett, hogy a lény bénító varázslat alatt áll. Kicsit megnyugodott. A lány távolabb húzódott tőle, az ellenkező irányba fordult és zavartan dörzsölgetni kezdte a karját. A fiú megvizsgálta a derekán lévő sérülést. Szerencséje volt, a farok buzogányszerű vége csak a háta környékét találta el. Bár több volt, mint egyszerű horzsolás, a tüskék az izmokon nem hatoltak át. Újból az elfre nézett, aki az övén található kis tasakból két fiolát vett elő. Az egyiket felé nyújtotta, a másik tartalmát pedig megitta. Crematory elfogadta tőle az üvegcsét. Ekkor a lány felpattant, fegyvereit felkapta a földről, majd nekiugrott a szörnynek. Ahogy megütötte, a varázslat megtört, a lény pedig megmozdult. Most, hogy az elf távolabb került tőle, a fiú jobban szemügyre vette őt.

Cikcakkos tetoválások a nyakán és a bal karján, szarvak… Szarvak? Ez egy diabolik! Az a diabolik lenne? Az emlék már megfakult elméjében, de ahogy figyelte a harcot, lassan megvilágosodott. 

Hogyan felejthettem el? – kérdezte magától. Hiszen miatta vesztem össze aznap apámmal! – Valójában tudta a választ. Nem elfelejtette, hanem szándékosan temette mélyre magában, mert nem talált rá logikus magyarázatot. Sem magára az érzésre, sem pedig az eseményt követő vad álmokra, amiknek gyakori szereplőjévé vált a diabolik. Vajon ő is emlékszik rám?

Crematory is megitta a varázsitalt. Gyógyító hatású lehetett, mert ereje lassan elkezdett visszatérni tőle. Elejtett kardjait összeszedte, majd csatlakozott a lányhoz a csatába.

Közrefogták a szörnyeteget, így két oldalról tudtak harcolni ellene. Ez eredményesnek bizonyult, mert így valamelyikük támadása nagy eséllyel célba is ért. A fiú meglepve tapasztalta, hogy a diabolik minden mozdulatára azonnal reagál. Ha ő hátralép egyet, a lány előre, hogy a szörnyeteg figyelmét magára vonja és Crematory fel tudjon készülni a következő csapásra. Ha nincs helye hátrálni, az árnyharcos gondoskodik róla, hogy kikerüljön a szorult helyzetekből.

Sosem gondolta volna, hogy ennyire fogja élvezni a küzdelmet egy másik közelharcossal, egy csapatként. Sőt, egyáltalán nem számított arra sem, hogy a harc valaha bármilyen jó érzéssel fogja őt eltölteni. Csak egy szükséges dolognak érezte ahhoz, hogy megszerezzék a vacsorájukat, vagy megvédjék magukat.

Valami megváltozott benne. A lány mellett inkább érezte az egészet egy táncnak, mint az életükért folytatott küzdelemnek. Társa mozdulatai elvarázsolták. Gyors volt, robbanékony, és látszat ellenére erős. Két pengével csépelte a vérszomjas lényt, közben szinte megállás nélkül ugrált. Szerencse, hogy nem ellenségként tekintett rám! – gondolta.

Tisztában volt azzal, hogy a lány könnyedén elintézhette volna őt, miután Dreadtalon falhoz vágta. A diaboliknak meg is lett volna erre minden oka, tekintve azt, hogy erdei elfek és az orkok sosem voltak nagy barátságban. Crematory pedig ott bóklászott az erdő szélétől – a területüktől – pár méterre. A lány mégis segített neki.

Észrevette, hogy nemcsak a diabolik reagál az ő mozdulataira, hanem fordítva is. Mindent teljes összhangban csináltak. A fiút ez a felismerés új erővel töltötte fel. Nekirontott a szörnyetegnek, aminek vastag bőrén végre sikerült egyik kardjával mély sebet vágnia. A lény ekkor felüvöltött, majd farkával elsodorta támadóit. Ezúttal mindketten a sziklákba csapódtak.

Bármennyire is élvezte Crematory, hogy a lány mellett harcolhat, tudta: már nem bírják sokáig. Előbb-utóbb kimerülnek, akkor pedig végük van. Az eddigi támadásaikkal ketten kevésnek bizonyultak a szörny ellen. A bénító varázslattal talán meg tudnánk újra állítani, de az szagunkat már ismeri. Mi van, ha követ minket és lerombolja valamelyikünk otthonát? – A fiú ezt nem akarta megkockáztatni. Ahogy azt sem, hogy a lánynak, aki a segítségére sietett, baja essen.

Feltápászkodott, kardjait ismét felvette a földről. A szörny észrevette őt, és fenyegetően vicsorogni kezdett rá. Semmi értelmét nem látta újra nekiszaladni. Más megoldás kellett.

Az orkok többsége képtelen volt a mágia használatára. Csupán néhányan voltak közülük, akiknek a családjában generációról generációra öröklődtek a mágikus képességek. Az egyik ilyen család a Flamefury volt. Crematory, ha nem is bizonyult hasonlóan tehetséges mágusnak, mint felmenői, valamennyi érzéke neki is volt a dologhoz. Úgy döntött, hogy megpróbálja a varázslatot, ami eddig sohasem sikerült neki. Azt, ami miatt anyja a Főnix becenevet kapta.

Mély levegőt vett, a kardokat pedig maga elé tartotta. A mágus lány, aki korábban korrepetálta, azt tanácsolta, használja fel a dühét. Sok érzés kavargott Crematoryban, de a düh nem volt közöttük. Nem baj, legyen valami más! Végül is lehet, hogy csak az számít, hogy erős érzelem legyen! – gondolta. Így hát arra az érzésre összpontosított, amit akkor a legerősebbnek érzett. Arra, amit a diabolik váltott ki belőle. A kardok ekkor felizzottak.

Válla fölött hátrapillantott, hogy lássa, a lány biztonságban van-e. Éppen kezdett ő is magához térni a becsapódás után. A fiú visszafordult, elméjét kiürítette, átadta magát a benne tomboló érzelmeknek. A lángok felcsaptak körülötte, megtépázva a rajta lévő ruhákat is. A szörny ekkor megindult az irányába, hirtelen azonban ismét ledermedt. Az elf annyira már magához tért, hogy érzékelte a veszélyt és varázslattal újra megállította a lényt. Crematory karjait kinyújtva, a kardokat széttárta maga előtt és szabadjára engedte a lángokat. A tűz elsodorta a szörnyet, és beterített mindent, ami az útjában állt. Sikerült!

A tűzmágia kimerítette, földre rogyott. Ennek ellenére boldog volt: végre talált valamit, ami a harcot számára is élvezhetővé tette és sikerült a varázslat is.

Sokkal nagyobbat szólt, mint amire számított. A szörny korábbi helyén csupán egy nagy adag füstölgő hamu maradt. A szakadékban lévő növények nagyrészt elhamvadtak, amik maradtak, azok is lángokban álltak. Szerencsére a szakadék magas peremétől nem tudott a tűz továbbterjedni az erdő irányába. A harcnak vége volt.

A lány Crematory elé lépett és letérdelt hozzá. Ameddig a fiú a harc után elmélkedett, ő megszabadult minden feleslegessé vált felszerelésétől. Egy kis üvegcsét tartott a kezében. Kupakját letekerte, kivett ujjával a benne található sötétzöld trutymóból és elkezdte vele kenegetni az ork sérüléseit. A fiú nem értette miért nem ment még el, de örült, hogy vele maradt. Az különösen tetszett neki, hogy ennyire közel került hozzá. Bőre bizsergett, mintha elektromos töltést érzékelne. Máskor aggódott volna egy eltévedt villám miatt, ezúttal viszont biztosra vette, hogy a lány miatt érzi. A körülöttük lévő kisebb tüzek sejtelmes fényt adtak. Végre alaposabban is meg tudta őt nézni. Maga sem értette miért, de a lány minden apró részletét meg akarta jegyezni. Kifejezetten szépnek találta őt annak ellenére, hogy nem egy fajba tartoztak. A diabolik arcán lévő festés el volt mosódva. Talán a harc közben történt, de valami azt súgta Crematorynak, hogy nem így volt. Bármi miatt is lehetett bánatos, a fiatal ork szerette volna őt megvigasztalni.

Finoman megérintette ott, ahol az elmosódott festéket látta és végigsimított rajta. Az elf letette az üvegcsét és felemelte fejét. Végre egymás szemébe néztek. Szomorúnak tűnt. Most már nem csak sejtette, tudta hogy sírt. Gyengéden cirógatni kezdte a lány arcát, aki szemét lehunyva simult bele tenyerébe. Rádöbbent: bármi is az az érzés, ami felé húzza, mindketten érzik. Lélegzetét visszafojtva figyelte a diabolikot. Szeretett volna valamit mondani, de felesleges volt. Oschya népe, és az erdei lények különböző nyelvet beszéltek. Az elf törte végül meg a mozdulatlanságukat. Ismét Crematoryra emelte tekintetét, majd feltérdelt a fiú elé, nyakát átkarolva magához húzta. Az ork hagyta, hogy vezesse őt. Ajkuk lassan összeért. Az agyarai miatt még sosem csókolózott korábban. Meg sem fordult a fejében, hogy egy más fajba tartozó lénnyel képes lehet rá. Óvatosan kezdtek bele, eleinte csak apró puszikkal halmozták el egymás száját, vágyaik azonban hamar eluralkodtak rajtuk. Crematory köré fonta karjait – amikben az elf szinte elveszett –, és az ölébe húzta. A diabolik halkan felnyögött. Hangja meghozta a fiú önbizalmát. Végigsimított hátán, majd finoman beletúrt a lány rövid, lila fürtjeibe. Lélegzetük egyre gyorsabbá vált. Az elektromos kisülések már a fülében pattogtak, de nem foglalkozott velük. Nem bírt leállni. Megemelve a diabolikot, lábait kinyújtotta, hiszen a térdeléstől már kezdtek elgémberedni. Miután visszaültette az ölébe, kezét lassan az elf szoknyája alá csúsztatta, és rámarkolt a combjára. Óvatos volt, bár legbelül érezte, hogy mindketten ugyanazt akarják: egymást. A lány ahelyett, hogy tiltakozott volna, Crematory rongyos nadrágját kezdte bontogatni. A fiú sem tétlenkedett, megragadta a lányon lévő alsónemű két oldalát, és egyszerűen letépte róla. Amikor minden akadály elhárult a folytatás elől, tekintetük újra találkozott. Egy pillanatra, mintha megállt volna minden körülöttük. Esze azt súgta fékezzen, az ösztönei viszont ordítottak, hogy tépje szét, falja fel, tegye magáévá. 

Ismét az elf döntött: rámarkolt, fölé helyezkedett, majd lassan magába engedte őt, végig a fiú szemébe nézve. A tekintetétől, a forróságától, és attól, hogy érezte a nedves szorítását, az ork majdnem felrobbant. Az ösztönei nyertek, minden logikát elsöpörve. Elkapta, és maga alá fordította a diabolikot. Nem óvatoskodott tovább, vadul merült el benne újra, meg újra, miközben csókolta és harapdálta a lányt, ahol csak érte. Partnere körmei bőre alá furakodtak, ő pedig legnagyobb meglepetésére élvezte ezt. Korábbi sérülései sem zavarták már. Nem létezett semmi más számára, csak ők ketten. A levegő egyre sűrűbben telepedett rájuk. Lassítani akart, de nem tudott. A lány átvetette egyik lábát a derekán, majd hirtelen lökött rajta egyet, amitől fölé kerekedett. Nem váltak el egymástól. A mozdulat éppen annyira zökkentette ki, hogy képes legyen még visszatartani élvezetét. A fülében recsegő hang elhallgatott. Most a diabolik irányított. Az ajkába harapva, fejét hátravetve, lassabb tempót vett fel, úgy ringatózott az ölében. Közben kibújt ruhája felső részéből felfedve kebleit, és az azokban lévő ezüst, félhold alakú ékszereket. Crematory a földön fekve, tátott szájjal figyelte őt, miközben a lány csípőjére markolt. Észrevette, hogy az elf szürkés bőrén lévő, fekete tetoválások a melle alatt is folytatódnak. Szerette volna végigcsókolni őket. Felült, hogy újból közelebb kerüljön partneréhez. Már nem volt követelőző, gyengéden fedezte fel a lány testének eddig rejtett bájait. Ahogy a mozdulataik ismét gyorsultak, lélegzetük pedig szaggatottá vált, a levegő is újból megtelt elektromossággal. Már nem csak a sercegést hallotta, de hajszálaik is megemelkedtek, az ég felé nyúlva. Egyszerre érte el őket a gyönyör. Ekkor a fiú hallotta, hogy az ég megdörren, majd észlelte, hogy tőlük nem messze egy hatalmas villám csapódik be a tengerbe. Lihegve, izzadtan, kipirulva és kielégülve omlott újra egymás karjaiba a furcsa pár.

Néhány újabb csók után a diabolik, mintha észbe kapott volna, hogy mi történt. Felpattant az ork öléből, ruháját megigazította és elkezdte dolgait összeszedni. Crematory is feltápászkodott, nadrágját felhúzta, majd odalépett a lányhoz és megfogta csuklóját.

– Ne menj el! – suttogta neki. Nem mintha számított volna rá, hogy érti a szavait.

A diabolik ránézett, habozott pár másodpercig, aztán kiszabadította magát a fiú fogásából. Felkapta táskáját és fegyvereit, majd egy pillanat alatt el is tűnt az éjszakában.

A fiatal ork megsemmisülve állt és nézett utána. Úgy érezte, mintha a lány kitépte és magával vitte volna a lelkének egy darabját – amit éppen, hogy visszakapott.

🔥🔥🔥