MsroomKing

 🌈🌈🌈

– Ez a hely kaotikus, nem való a magadfajtának!

– A magamfajtának? Mégis mit értesz ezalatt?

Felnevetett Benquin.

– Hogy mit? Te olyan tipikus jó kislány vagy, aki nem húzza sokáig egy ehhez hasónló közegben!

– Még élek! – csattantam fel.

– Ez csupán annak köszönhető, hogy melletted vagyok és te túl szerencsétlen vagy ahhoz, hogy méltó ellenfélnek tartsalak és megöljelek.

– Valóban csak ez az oka annak, hogy nem bántottál? A szánalom? Ebben az esetben nem kell a könyörületességed! Végezz velem! Úgy is ezt akarják! – hajtottam le a fejem szomorúan.

– Leszarom, hogy mit akarnak és a picsogásodat is! Könyörületes pedig végképp nem vagyok! Aludj inkább!

Két hét telt el azóta, hogy hazatértem. Próbáltam felejteni, hiszen ő maga mondta, hogy takarodjak. Hasztalan volt minden igyekezet. Morcos útitársam beleégett az elmémbe és nem hagyott szabadulni. Kinyitottam a szememet, majd letöröltem a könnyeimet. Álom volt, vagy egy emlék? Még mindig nem voltam benne teljesen biztos, de egyre kevésbé számított. Eldöntöttem, hogy bármennyire faragatlan volt, ismét elmegyek Csodaországba. Mégis miért? - Kérdezhetné bárki teljesen jogosan. Azért, mert szerintem nem ezt akarta. Nem akart egyedül lenni, nem akart ott maradni és talán azt sem akarta, hogy én elhagyjam. Először a fájdalmam és a sértettségem elvakított és csak azzal foglalkoztam, hogy minél távolabb kerüljek tőle. Idővel azonban elkezdett bekúszni egy gondolat, hogy talán azért taszított el magától, hogy megmentsen. A bűntudatom pedig elviselhetetlenné duzzadt.

Csodaország - nem, nem ez volt a hely neve, csupán én neveztem magamban annak. Abryosa, így hívták az ottani lények. Odaát másképp telik az idő, sokkal gyorsabban, így valószínűleg Benquin már hónapok óta bűnhődik, ha egyáltalán él még. Utóbbira próbáltam nem gondolni.

Sokat agyaltam. Egy-két napig még azt is elhittem, hogy az egész valóban csupán a képzeletem játéka volt. Abban az esetben viszont nem találtam magyarázatot a sebekre, amik pontosan ott helyezkedtek el testemen, ahol az álmomban megsérültem. 

Mi kellett ahhoz, hogy visszamenjek? Először is, rekonstruálnom kellett, hogy mi történt azon a bizonyos éjszakán, amikor az orvosok szavaival élve, kómába estem. Sosem voltam túlzottan népszerű lány, de akkor kivételesen meghívást kaptam egy házibuliba az egyik osztálytársamtól. Belvárosi lakás, viszonylag nagy, modern bútorokkal, frissen felújítva. A házigazda szülei elutaztak a hétvégére ő pedig ezt kihasználta. Amikor megérkeztem, akkor láttam az osztálytársamat először és utoljára az este folyamán. 

Sokan voltak körülöttem, mind ismeretlenek számomra. Mivel nem akartam túlzásba vinni, egy pohár sört leszámítva, csak gyümölcslevet ittam. Az asztalok roskadásig voltak tömve nassolni valókkal, akikből néha csipegettem. Már indultam volna haza, amikor egy zöld hajú srác elém lépett a tömegből. Kezében egy tálca volt süteményekkel. Kedvesen kínált, ezért elfogadtam. Ez volt az utolsó dolog, amire emlékszem.

Először az interneten kezdtem el nyomozni, hogy mi történhetett azon az éjszakán. Megkérdeztem az osztálytársam, hogy ő mire emlékszik, kiket ismer onnan. Ez után az ismerőseivel is beszéltem. Úgy tűnt sokáig, hogy senki sem tud semmit. Végül, egy ismeretlen e-mail címről kaptam névtelen levelet. Amennyire komolytalannak tűnt a msroomking@litmail.com cím, a téma annál jelentősebb volt.

“Szeretnèd tudni, hogy mi történt? Keresd Bryce-t!” Emellett megadott egy telefonszámot.

Nagy volt a kísértés, hogy mikor végre nyomra leltem, ne a rendőrségnek szóljak, de egyelőre visszatartottam az igazságszolgáltatás iránti vágyamat. Felhívtam az e-mailben szereplő számot és elmondtam, amit tudok. Kaptam egy címet és egy időpontot.

A családom - érthető módon - folyamatosan körülöttem zsongott, így nem volt egyszerű kiosonni, de megtettem. Összeszorult a szívem, amikor arra gondoltam, hogy ismét a kétségbeesésbe taszítom őket. Nem szerettem volna rosszat nekik, de nem hagyott nyugodni, hogy mi lehet Benquinnel. 

Testemet egyszerre járta át harag és az izgalom, ahogy haladtam a cél felé, ami egy lepukkant tömbház hatodik emelete volt. Valamiért azt hittem, hogy a zöld hajú fiúval fogok megint találkozni, de ez egy karikás szemű barna volt. – Ez kell neked! – mondta és a kezembe nyomott egy zacskó valamit. Szerencsére zökkenőmentesen ütöttük nyélbe az üzletet. Utána gyorsan elhagytam a lakótelepet zsákmányommal, mert nem volt túlságosan bíztató a környék a leomlott vakolattal, a kitört ablakokkal, a szeméttel és az összefirkált falakkal. 

Az egészet háromnegyed óra alatt megjártam. Hazaérve gondosan bezártam az ajtót, lerúgtam a cipőmet, beugrottam az ágyba és nagyot sóhajtva elővettem a szerzeményt: a varázsgombát. 

Reméltem, hogy egy éjszaka alatt végzem ezúttal Abryosában és a szüleimnek nem fog feltűnni, hogy mit tettem.

🐇🐇🐇

Sötétben töltöttem napjaimat már nyolc hónapja. Karjaimon és lábaimon láthatatlan mágikus bilincsek biztosították, hogy akkor se menekülhessek, amikor dolgomra küldenek. A munka pedig a lehető leggusztustalanabb volt: elküldtek csecsemőket gyilkolni. Az egyetlen indok az volt, hogy egyszer engedetlen voltam. Azt hitték, hogy ezzel megtörnek, azonban nem éreztem semmit. Tudtam, hogy helytelen és elítéltem, de a mellkasom üresen kongott. Úgy tűnt, hogy mégiscsak igaz volt, amit korábban gondoltam, hogy nincs lelkem. Magam sem értettem, hogy mi ütött belém akkor, amikor szembeszálltam velük azért, hogy egy embert megmentsek. Egy embert. A leghaszontalanabb lények az egész univerzumban. 

Éreztem, ahogy megremeg a föld a talpam alatt, és tudtam, hogy ez mit jelent. Valaki ismét behatolt a világunkba kívülről. Nem volt gyakori az ilyesmi. Normális esetben egyszer történik ilyen egy évtized alatt. Most egy éven belül ez volt a második. Nem kellett sokat várni, hamarosan kattant a zár tömlöcöm ajtaján, majd elvakított a beáradó fény. 

– Mozdulj, dolgod van! – köpte oda nekem. Amikor kezdett hozzászokni szemem a fényhez, megláttam a zöld bőrű, ragyás, hajléktalan kinézetű férfit, rikító kék szemeivel, vörös, göndör hajával és idétlen cilinder kalapjával. 

– Végre megengedték, hogy elvágjam a torkodat? – kérdeztem gonosz vigyorral, ami már már vicsorgás volt. 

– Nagyon vicces tapsifüles! Lódulj inkább és keresd meg a betolakodót. Ezúttal azonban öld is meg! 

– Az egyszeri alkalom volt! Valaki megmondhatná, hogy ha harminc éven át mindent megtettem amit kértetek tőlem, majd egyszer hibázok, miért gondoljátok azt, hogy innentől kezdve mindent rosszul fogok csinálni! – Ez nem egy hiba volt! Benned romlott el valami, ezt pedig a főnök is tudja! A régi Benquin sosem engedett volna meglépni egy embert! 

– Nincs régi és új Benquin, csak a vérnyúl, aki kiiktatja a zavaró tényezőket. Különben meg nem mindegy, hogy meghalt, vagy elment?

– Nem mindegy! A világunkat kockáztattad azzal, hogy életben hagytad! 

– Eltűnt, vagy nem? Különben meg úgysem fog senki sem hinni neki, akkor sem, ha beszél. Ráadásul, ha hinne is neki bárki, nem képes mindenki átjutni! – fejeztem be a beszélgetést a magam részéről, miután megigazgattam a földön fetrengéstől poros fekete öltönyömet. Attól még, hogy rab voltam, fontosnak éreztem, hogy jól öltözött hóhér legyek. 

Ahogy elhaladtam Zebi mellett, taszajtottam egyet rajta. 

– Rohadj meg, te kurva nyúl! A főnök helyében én már kibeleztelek volna! Csináltam volna belőled nyúlpörköltet! 

– Álmodozz csak, te faszkalap! – fordultam be egy másik folyosóra, így szerencsére nem kellett tovább hallgatnom a hülyeségeit. Az egyik falon lógó tükörben megnéztem magam. 

Leporoltam a koszt hosszú füleimről, megdörzsöltem arcomat és megigazgattam a ruhámat is újra. Amikor szalonképesnek láttam nagyjából magam, ismét útra keltem. A kő falak minden alkalommal végtelennek tűntek, ahogy haladtam a kijárat felé. 

Nem tudom, hogy azért éreztem-e így, mert valóban hosszú volt az út, vagy azért mert gyűlöltem bezárva lenni. Kijutva nagy levegőt vettem. Beszívtam az engem körülvevő erdő minden illatát. Vágytam a természetbe, hiszen mègis csak nyúlnak születtem, ha nem is a kis ártalmatlan répazabáló fajtának.