Tales from the other side - Túlvilági történetek I.

Misty Maize

Borongós, őszi délután volt mikor találkoztam vele. Azt, hogy mit kerestem ott, magam sem tudom. Egy barátomat készültem meglátogatni a Bitterroot farmon. Ekkor még nem számítottam arra, ami következett.

A távolsági busz egy szűkös, autóút melletti járdára tett le. Én voltam az egyetlen leszálló, így pont elfértem rajta. Ha többen lettünk volna, már problémákkal kellett volna szembe néznünk. A busz elment, visszafelé pedig csak másnap indult járat. Egyedül maradtam a nyirkos, rothadás szagú senki földjén. Egy darabig még turkáltam a földet acélbetétes bakancsom orrával, majd nagyot sóhajtva indultam meg az út mellett, a másfél órás sétámra.

Nagyjából tíz perce meneteltem, mikor egy varjú hirtelen leszállt előttem, és egy hatalmasat károgott rám. Kizökkenve az álmodozásomból, majdnem szívrohamot kaptam. 

– A frászt hoztad rám, kishaver! – morogtam.

Persze nem vártam, hogy felfogja mit magyarázok neki. Mivel a madár nem távozott, megálltam és kérdőn néztem rá. 

– Na, hess! – mondtam, és kézmozdulattal is nyomatékosítottam. Kikerülni nem mertem, mivel a kamionok így is csak pár centivel mellettem húztak el.

Válaszul ismét egy ronda károgást kaptam, majd elkezdett befelé galoppozni a kukoricásba, vissza-vissza nézve rám. Ha nem tudtam volna, hogy egy állat, azt hittem volna, hogy azt akarja, kövessem. Az abszurd feltételezés ellenére elgondolkodtam:

– Ha átvágok a termőföldön, a másfél órás út nagyjából háromnegyedre rövidül, és a kamionok sem vasalnak ki. – Végül a varjú után mentem.

Apró útitársam szinte nevetve ugrált előttem. 

A sétától melegem lett. Levettem a pulóveremet és belenyomtam a táskámba. Azonban a bőröm, pillanatok alatt hideg lett a verejtéktől és a párától. Meglehetősen kellemetlen volt, főleg, hogy a növények levelei csiklandoztak. Egyenesen mentem. Reméltem, hogy ha tartom az irányt, nem tévedek el. Látni nem láttam sokat. Az amúgy is gyenge Nap, már lemenőben volt, a területre pedig baljós köd telepedett. 

A madár még mindig előttem pattogott a földön, időnként hátra nézve, kacagva.

Jó pár méter után, elkezdtem paranoiás lenni. Olyan érzésem volt, mintha követnének. A kukoricák közül pedig motoszkálást hallottam. 

Agyam racionális oldala tudta, hogy valószínűleg más állatok is járják a vidéket és a szél is fújdogál, ennek ellenére berezeltem. Megszaporáztam a lépteimet.

Újra nevető hangot hallottam. Ezúttal viszont nem a madártól származott. Körbenéztem, de csak a ködöt és a növényeket láttam. 

A varjú fogta magát és felröppent. Ekkor tucatnyi társa került elő a semmiből, hogy csatlakozzon hozzá, amivel ismét a frászt hozták rám. 

Újra meghallottam a nevetést. Ezúttal sokkal hangosabban. 

– Talán megőrültem?

Már szinte biztos voltam benne, hogy nem madár adja ki a fülsiketítően éles hangot. Hátra néztem arra, ahonnan a forrást sejtettem. A ködös félhomályban, egy halvány zöld fényt láttam derengeni. Ereimben megfagyott a vér. Futásnak eredtem. Hallottam, hogy valaki, vagy valami a növények között utánam indult. A vihogást pedig minden egyes lépésemmel hangosabbnak és idegesítőbbnek éreztem.

Elővettem a telefonomat, hogy segítséget hívjak, de térerőt sehogy sem sikerült varázsolnom rá. Egy botlással pedig el is ejtettem a készüléket. Nem álltam meg. Szaladtam tovább, ahogy a lábam bírta. Tudtam, hogy már nem vagyok messze a farmtól, így mindent beleadtam a futásba. Hirtelen megütötte a fülemet, ahogy valami hihetetlen gyorsasággal átszeli a levegőt. Testem a következő pillanatban elterült a földön és nem mozdult többet.

Halandó életem ekkor ért véget…

Joyful Coffin Pub

Úgy tűnt unalmas napnak nézünk elébe. A szekér kerekei meg-meg döccentek az út egyenletlenségein. Nina szemei minden egyes huppanásnál forogtak egyet üregükben.

Szürke, nyirkos idő volt. Pont, mint aznap mikor meghaltam. Itt mondjuk szinte mindig ilyen idő volt.
Nina egyébként egy fém karóra tűzött, levágott fej volt a szekér platójának jobb sarkán. Hogy miért volt ott, a franc se tudja. Már állítólag az előtt is ott tengette napjait, hogy Mole megkapta a szekeret. Ő inkább nem bolygatta. Senki sem tudja, hogy ki volt Nina valójában. Én neveztem el magamban így. Valaha szép nő lehetett, de ennek már nyoma sem volt. Az emberek világában már réges-régen szétrohadt volna, a Másvilágon azonban csodálatosan tartotta arcának hamuszürke színét, jeges kék szemeit, és pár szál szalmaszínű haját, amely lengedezett a szellőben. 

Megcsapott a cseresznye illat. Ez azt jelentette, hogy Mole elől rágyújtott ízesített szivarjára. Valahogy nem így képzeltem el annak idején egy kaszást.

Hirtelen megállt a szekér. Körbe néztem és megláttam, hogy hol vagyunk: A Vidám Koporsó Pub előtt.

– Szóval piálni akarsz? – ugrottam le a platóról.

– Miért ne? Amúgy is elég döglött napunk van. Ma még nem nyiffant ki senki! – került elő a szekér elejéről, a nálam másfél fejjel magasabb és kétszer szélesebb fickó.

Mole-t nem lehetett kifejezetten szép férfinak mondani, de határozottan volt benne valami érdekes. Hogy a vállig érő hullámos barna hajával, a szakadt bőrkabátjával, a büdös bőrkesztyűjével vagy a helyes kis kalapjával ragadta meg a figyelmemet, azt nem tudom. Semmi sem volt közöttünk. Ő nem akarta, én pedig nem erőltettem. Társak voltunk. Talán kicsit barátok is. Én magam sem voltam benne teljesen biztos, hogy érdeklődésem romantikus természetű, vagy csupán azt tekintve, hogy szívás volt szűzen meghalni, rámásztam volna az első túlvilági hímneműre.

Mondjuk tulajdonképpen a másodikra. Bár abban nem voltam biztos, hogy Kukorica Jancsinak volt-e szerszáma. Valahogy nem vágytam rá, hogy megtudjam. Örültem neki, hogy átadott Mole-nak.

– Nem jössz? – dörmögött nekem, ezzel kizökkentve az álmodozásból. Azonnal megindultam rövid kis virgácsaimmal a férfi után.

Odabent tobzódtak a kaszások és néhány egyéb élőholt lény, akik a személyzetet alkották. Voltak itt zombik, ghoulok, vámpírok. A vámpír nőket kimondottan kedvelték a férfi kaszások. Időnként Mole is eltűnt egy Chantera nevű vérszívóval az ivó emeletén. Ilyenkor egyedül ittam tovább a söröcskémet magamban puffogva.

Mole leültetett, majd kikért két korsó italt és visszatért hozzám. Az egyiket elém tolta.

– Köszönöm! – mosolyodtam el halványan. Rendes fickó volt, csak kicsit magának való. – Unatkozom!

– Ugye tudod, hogy ha sok a meló, akkor az azt jelenti, hogy odaát valami nagy szar történt?

– Persze, tudom, de attól még elég lagymatag ez a nap – kortyoltam bele a sörbe.

A holtak nem érezték meg az alkoholt, ellenben nagyon szívesen itták. Azért, hogy valami becsiccsentéshez hasonló állapotot el tudjanak érni, az italok készítői varázslatot használtak. Valahogy úgy kell ezt elképzelni, mint a vegán szalonnát.

– Minden nap halnak meg emberek és születnek újak helyettük. Ma viszont mintha senki sem dobná fel a pacskert! – nyűglődtem.

– Ne aggódj, biztosan lesz majd valami. Legfeljebb szólok majd Kornalisnak, hogy nyiffantson ki valakit! – nevetett, engem pedig a hideg is kirázott.

– Nem, őt ne! A nevét se mondd előttem!

– Nagyon zokon vetted, hogy annak idején a fejedet leválasztotta a testedről! – kuncogott. Nem mondtam semmit, csak karba tett kézzel hátra dőltem és elfordítottam dühös tekintetemet.

Ebben a pillanatban tucatnyi pityegés ütötte meg a fülemet. Mindenki zavartan vette elő a kis könyvecskéjét. Én is elővettem a sajátomat és nézni kezdtem.

Platt Whitley

Logestilla Remington

Keyon Stevens

Aisha Burlingame

Jabari Mitchell

Leies Berkeley

Edvard Chatham

Arianna Whiteley

Conni Gale

Bernhardine Stampes

Amabilia Atherton

– Mi a franc? – ráncoltam a szemöldökömet.

– Te akartál melót! Úgy néz ki, hogy valami hatalmas szar történt odaát! Bevonzottad! – mondta, miközben felállt. – Indulás!

On the Battlefield

Hideg volt. Mindent hó borított. A fák ágairól jégcsapok lógtak ott, ahol tavasszal a lombok ékesítették azt. Egy férfi az erdőben vadászott éppen. Legalábbis vadászott volna, ha bármilyen vadat talál. Már jó ideje járta a rengeteget, eredménytelenül. Fáradt volt és nagyon éhes. Valószínűleg nem volt egyedül ezzel, hiszen hirtelen egy hatalmas dörrenés ütötte meg a fülét. Nem fogta fel azonnal, hogy mi történik. Egy pillanat múlva érezte, ahogy lába megrogy. Ereje elkezdett a testéből szivárogni. Lenézett. Ekkor látta meg, hogy vére a havat vörösre festette lábai előtt. Nem volt sok ideje felmérni a helyzetet, ugyanis eszméletét vesztette, majd végtelen álomba merült.

A szekér egy városba érkezett meg. Mole-al leugrottunk róla és körbe néztünk. Az épületek lerombolva feküdtek a porban. Körülöttünk a szokásos köd terjengett, ami a mi létsíkunk sajátossága volt. Mindenfelé, különböző színű halvány fények pislákoltak. Máshol mozdulatlanul ragyogtak a sötétben. Ezek voltak a lelkek, amikért jöttünk. Amik pislákoltak, még nem kerültek át teljesen a mi dimenziónkba. Társaink szaladgáltak és röpködtek a lelkek között, hogy minél többet begyűjtsenek, a lehető legrövidebb időn belül. A távolból puskaropogás és gyors léptek zaja hallatszott. Nem láttuk, hogy az élők között mi történik, csak sejtettük: háború, vagy legalábbis egy nagyobb támadás. Már élőként sem értettem, miért teszik ezt az emberek egymással.

Lófarokba kötöttem hosszú, kék hajamat, majd a listára pillantottam, amely azóta jócskán gyarapodott.
– Enyém a jobb oldal, tiéd a bal! Vagy fordítva szeretnéd? – kérdeztem Mole-t. Választ azonban nem kaptam. – Hahó! – Amikor ránéztem, láttam, hogy  az arca eltorzult és meredten néz maga elé. – Mole! Ébresztő! – löktem meg nem túl erősen, bár fellökni úgysem bírtam volna, hiszen jól megtermett férfi volt.

– Mi? Bal oldal? Igen… – motyogta és elindult.

Láttam, hogy valami nyomora van, de nem volt időm foglalkozni vele. Megindultam a másik irányba összeszedni a lelkeket. Kezemben megjelent a fegyverem, egy kusarigama, amely egy kis balta szerű fegyverből, a rá applikált láncból és a végén lévő, fém golyóból állt. Arról, hogy miért ezt a fegyvert kaptam, halvány lila gőzöm sem volt. Amikor kaszás lettem és megtanultam a fegyver előhívását, egyszer csak megjelent a kezemben.

Futás közben eldobtam, hogy összehalásszam a minket érintő lelkeket. A legtöbb csak bambán állt. Még nem értette, hogy mi történt vele. Nem volt nehéz a fegyverrel beszippantani őket. Néhányuk azonban menekülni akart, akkor pedig futni kellett utánuk! Gyűlöltem.

A világoskék szín volt a miénk. Ezt sem tudtam, miért alakult így. Mole-al egy csapatot alkottunk, hiszen kaszás mértékben mérve, még kezdőnek számítottam. Ő volt a mentorom. Rendszerint szétosztottuk a feladatot, ha többen is voltak. Most is ezt tettük. 

Buckára fel, buckáról le. Vadásztam a szerencsétlenül járt lelkeket. Hirtelen megláttam egyet, amit rohadtul nem akartam. Narancssárga, már-már vörös. Pontosan tudtam kihez tartozik. Megfordultam, hogy gyorsan elszeleljek, ekkor azonban egyenesen a mellkasának ütköztem. Lassan néztem fel rá. Ha lett volna olyanom, ereimben ismét megfagyott volna a vér, mint azon a bizonyos délutánon.

Nagyjából nálam két fejjel volt magasabb. Ahogy tekintetünk találkozott, vörös szeme néhány árnyalattal világosabbra váltott. Nem tudtam mit jelent, de nem is érdekelt. Futásnak eredtem. Azt sem figyeltem, hogy merre vannak a nekünk szánt lelkek. Szaladtam, hogy minél távolabb legyek attól a kibaszott, őrült madárijesztőtől! A távolból még hallottam a kacagását és a kasza suhintását. Amikor úgy ítéltem meg, hogy elég messze kerültem tőle, beálltam az egyik törmelék mögé. Kezeimet a két fülemre tapasztottam és lekucorodtam a földre. Fegyverem eltűnt, hiszen nem tudtam koncentrálni a megtartására.

– Lucy, te vagy az? – szólított meg egy ismerős hang. 

Ramin volt az. Szintén kezdő kaszás. Két hónappal utánam érkezett a Másvilágra. Kócos, vörös haja volt, kissé krumpliorra és zöld szeme. Nem volt az esetem szerencsétlen, pedig rohadtul próbálkozott.

Kinyitottam a szemem.

– Hadd találjam ki! Találkoztál vele! – szólalt meg.

– Kussolj! – morogtam. – Nem akartam látni, beszélni pedig főleg nem szeretnék róla! 

– Pedig érdekes téma, hogy miért végzett egy kaszás valakivel, akinek még közel sem jött el az ideje…

– Befognád végre? – villantak meg felé világoskék szemeim. Hirtelen úgy éreztem, hogy legszívesebben az ő lelkét is a fegyveremnek adnám.

– Jól van na! Én mondjuk rohadtul kíváncsi vagyok. Te nem? 

– Nem! Már itt vagyok. Ezen úgysem tudok változtatni! – mondtam, de nem volt igaz. Nyilván érdekelt, hogy miért haltam meg. 

Alapszabály: a kaszások csak olyan lelkeket visznek el, akik már átléptek a szféránkba. Akadnak néha kivételes esetek. Ha valaki az élők világában annyi hullát hagy maga után, ami már jócskán többletmunkát ró ránk. Én azonban nem voltam sorozatgyilkos. Csak egy szakadt, húszéves rocker lány. Még csak egy sátánista szektának sem voltam a tagja. Jól tanultam. Álmodoztam a plátói szerelmemről. Ittam, ha úgy hozta a sors. Hangosan kornyikáltam, amikor egyedül voltam, vagy elég részegre züllöttem már. Szóval semmi olyat nem követtem el, amiért Kornalisnak joga lett volna megfosztani a szánalmas kis életemtől. Mint kiderült, 74 évesen kellett volna meghalnom. Ágyban, párnák közt a forgatókönyv szerint. Ráadásul még csak nem is ő lett volna a kaszásom.

Benne volt a pakliban, hogy emiatt száműzik a lelkét a semmibe. Valamiért azonban ezt megúszta és némi kényszerpihenő után, most újra dolgozik. Az én nagy örömömre.

– Szar van a palacsintában! – mondta Ramin és egy beomlott épületre mutatott. – Nem tudom, hogy te, hogy vagy vele, de odabent is vannak lelkeim.

Jobban megnézve nekem is voltak.

– A büdös francba… – próbáltam gondolkodni, hogy hogyan jussunk be. – Jól van, kerüljük meg, hátha találunk valamit! – indultam is el.

Baktattunk egy ideje, mikor végre megláttam egy nyitott ablakot, amin bemászhattunk. Nem, nem voltunk képesek áthatolni a falakon sajnálatos módon, a fényeket viszont azon keresztül is láthattuk. Világoskék és citromsárga. Pont a miénk! Hála a sorsnak, itt nem volt vérnarancs jelzés. Egyelőre megúsztam az újabb találkozást a mumusommal.

Megindultam a sötétben. Szemünk világított, így valamennyivel jobban láttunk, mint egy ember. Még mindig nem volt stabil az épület. Időnként egy-két törmelék kupac megindult. Vigyáznunk kellett, hogy hová lépünk. Meg ugyan nem halhattunk ilyesmitől újra, de beszorulhattunk, ha nem figyelünk. A puskák hangja itt tompább volt. Helyét a vízcsobogás vette át. Ahogy egyre beljebb haladtunk, nemsokára bele is botlottunk ennek forrásába. Az épület egy részét a víz teljesen ellepte. Holtak persze voltak a medence alján is, szóval nem volt mese, úszni kellett! 

Nagyot sóhajtottam és beugrottam, Ramin pedig követett. Nem kellett levegőt vennünk és vizesek sem lettünk, ami még mindig furcsa volt. A hideget viszont éreztük. Egyre kellemetlenebb volt, minél lejjebb mentünk. Amikor leértünk, végre megláttuk a lelkeket. Fegyveremet visszaidéztem a kezembe, majd elkezdtük mindketten begyűjteni a hozzánk tartozókat.

– Nem akarok meghalni! – siránkoztak néhányan. 

– Késő bánat! – gondolkodtam magamban és folytattam a dolgomat.

Furcsa érzésem támadt. Kezdtem megijedni, hogy Kornalis követett. A zöld fényt és a vörös szemeket azonban nem láttam sehol. Az örült kacagást sem hallottam. Próbáltam terelni a gondolataimat.

– Lucy! Szerintem van itt valaki! – szólalt meg Ramin.

Fasza, ketten csak nem lehetünk paranoiások! Amikor körbenéztem volna, Ramin nyakán éppen egy fekete árnyéknyíl fúródott át, ő pedig szinte azonnal vele együtt eltűnt. Nem volt időm erre reagálni, mert a nyilak elkezdtek záporozni. A lelkeket egymás után emésztették fel körülöttem. Én felém is megindultak, de fegyveremmel és tökéletes mozgásommal - nem, nem volt az -, sikerült őket elhárítanom. 

Amikor a lelkek eltűntek, a nyílzápor is abbamaradt. Nem gondoltam, hogy akkora szerencsém lenne, hogy elmentek. Valóban nem volt! Nemsokára fekete, csuklyás köpenybe öltözött alakok jelentek meg körülöttem. Mindegyiknek szörny pofája volt, és mind vigyorgott rám. Lehetetlen volt megszámolni őket, mert pörögtek körülöttem, ahogy egyre közelebb jöttek. Amikor megálltak, egyikük, egy farkasképű, előhívott egy szintén fekete árnykardot és megindult felém. Mintha csak a földön sétálna, nem is a vízben lebegne. Éreztem, hogy nekem annyi. Ismét.

Soul Eaters

Egy csónak lebegett a víz felszínén. Benne egy fiatal pár ült. Kipirult arccal nézték egymást. A férfi óvatosan megfogta, majd megszorította a lány kezét. Szemében boldogság csillogott. Ajka pajkos mosolyra húzódott. A tó vizén a tavaszi nap fénye megcsillant, minden tökéletes volt.

Egy világoskék fénycsóva szelte keresztül a fekete szörnyetegeket. Akiket nem talált el, azok azonnal szétrebbentek. 

– Te aztán vonzod a bajt, kicsi lány! – jegyezte meg Mole vicceskedve, arcán viszont látni lehetett, hogy ideges.

– Szarjál sünt Mole! – kiabáltam vissza. Nem mintha nem örültem volna annak, hogy megmentette a halál utáni életemet, de idegesített. Úgy csinált, mintha az én hibám lett volna, hogy megtámadtak.

Nem volt időnk sokat beszélgetni, mert a megmaradt feketeségek ismét támadásba lendültek. Mole-t azonnal kettő támadta meg, egy pedig elém ugrott be. Koncentrálni kezdtem, fegyverem pedig kéken felvillant. 

A fekete kardos lett az ellenfelem. Ezt annyira nem bántam, mert volt lehetőségem közel kerülni hozzá.

Az első rohamot ő indította ellenem. Jobbról próbált a pallossal eltalálni, én azonban lehuppantam a medence aljára. A hajamból ugyan néhány centit lenyesett, de semmi bajom nem lett. A vizet kihasználva oldalra vetődtem, hogy a háta mögé kerüljek és onnan támadjak rá. Gyorsabb volt. Azonnal megfordult és fentről próbált ezúttal lesújtani rám. Mindkét lábammal beleléptem a gyomrába. Nem sikerült nagyon megrúgnom a víz miatt, de magamat messzebb tudtam lökni tőle. Most már én is neki rontottam. Fegyverem láncát megfogva pörgetni kezdtem azt, majd elhajítottam. A láncot megragadva a fickó maga felé rántott, kardját pedig vigyorogva kitartotta, hogy ahogy repülök, felnyársaljon. Sok dolgot ugyan hirtelen nem tudtam tenni, de oldalra billentve magamat a vízben, kitértem a penge elől. Eszembe jutott, hogy a láncot talán a nyaka köré tudnám tekerni. Megpróbáltam, de nem voltam elég gyors. Mire a láncot elkaptam, mögé kerültem. Újra tervezés! Lefékeztem és beleléptem a hátába a láncot szorosan fogva, hátha elengedi a fegyvert. 

Bejött, én pedig miközben fordult, a mellkasába állítottam a sarlómat. 

A lény teste szertefoszlott. A kard lehullott a medence aljára, de hamarosan az is eltűnt. Ekkor láttam meg, hogy Mole addigra már végzett a másik kettővel és karba tett kézzel nézte a szerencsétlenkedésemet. Eltüntettem fegyveremet, ellöktem magamat a terem aljától és felúsztam. Miután kimásztam, társam is megjelent mögöttem.

– Segíthettél volna! – morogtam.

– Bármennyire is vicces látványt nyújtottál, tudtam, hogy menni fog! Nem akartalak megfosztani a saját csatádtól! – válaszolta.

– Na persze – jegyeztem meg, közben viszont olyan érzésem volt, mintha a tarkómat égetné valami. Körbenéztem, de sehol sem láttam semmit. Paranoia?

– Valami baj van, hercegnő? – kérdezte, amikor észrevette a zavarodottságomat.

– Olyan volt, mintha valaki más is lenne itt!

– Csak ketten vagyunk! Gyere, szedjük elő és gyűjtsük be a saját lelkeinket! – indult el.

Megráztam a fejemet és utána mentem.

– Mik voltak ezek az izék? – tettem fel a kérdés, ami már az eleje óta foglalkoztatott.

– Lélekfalók! – mondta röviden és tömören, hátra sem nézve. Nem hangzott jól, de ennél azért több információra volt szükségem. 

– És az mi a pöcsöm öccse? – kérdeztem vissza.

– Olyan kaszások, akik a rossz oldalra tévelyedtek. Ártatlanokat és más kaszásokat irtanak. A lelkeket nem engedik vissza a körforgásba, hanem megtartják maguknak, hogy ezáltal erősebbé váljanak! – mesélte.

Megtorpantam. – Ártatlanokat ölnek? De akkor ő hogyan lehet kaszás? – gondolkodtam el.

– Miért álltál meg megint? – nézett hátra. 

– Semmi, semmi, csak elbambultam! – hazudtam és utána szaladtam.

Hamarosan egy lyukra bukkantunk és bemásztunk az épület belsejébe, ahol a többi lélek volt. Amikor a dolgunkkal végeztünk, elindultunk kifelé az épületből.

Végig magamon éreztem valakinek, vagy valaminek a tekintetét. Látni azonban semmit sem láttam. Ha Mole-nak mondtam volna, bizonyára azt mondta volna, hogy megőrültem, így hallgattam. Amikor végre kijutottunk, már sokkal sötétebb volt. A köd ugyanúgy megvolt továbbra is. A csatazaj már nem volt annyira nagy, mint amikor érkeztünk. A terepen már csak néhány lélek fénye világított. Valamiért mégsem nyugodtam meg. 

Körbenéztem. A szemem megakadt a fal mellet, a földből kinövő egyetlen szál fekete rózsán. Valamiért sehogy sem tűnt természetesnek vagy odaillőnek.

– Ne most szedj virágot! – mondta Mole. – Menjünk, keressük meg a többi lelket is!

Evil Teens

– Lemásolhatom a házidat?

– Szarjál sünt Mark! – hangzott a gyors és kegyetlen válasz. – Neked is pontosan annyi időd volt rá, mint nekem!

– Hé, kinek van kész a házija? – kérdezte egy harmadik hang. A féltve őrzött füzet, azon nyomban elő is került, heves szívdobbanások közepette…

Folyamatosan járt az agyam. Nem hagyott nyugodni a lélekfalók létezése és az, hogy mi lehet a különbség gyilkosom és közöttük. Van egyáltalán? Megölt engem, egy ártatlant! A lelkemet viszont nem olvasztotta magába. De volt más is. A kaszások között ő volt az egyetlen tudomásom szerint, aki nem emberi kinézettel bírt. És kiknek volt még szörny pofájuk? A lélekfalóknak! Bingó! Rohadtul nem értettem, de rákérdezni sem mertem. Ráadásul valószínűleg a kaszások nem is tudtak volna erre válaszolni. Ő? Talán, bár abban sem voltam biztos, hogy képes beszélni. Eddig csak vihogni hallottam. A közelében pedig én sem mertem megszólalni. Inkább a menekülésre koncentráltam.

– Szerelmes vagy, hercegnő, hogy ennyire elbambultál? – kérdezte Mole az italába vigyorogva, melyet szokásos módon a Vidám Koporsóban fogyasztott, én pedig nézhettem őt.

– A lónak a faszát! – háborodtam fel. Sok érzés kavargott bennem a gondolatokkal kapcsolatban, de a szerelem, az rohadtul nem volt közöttük. Mole felnevetett.

– A reakciódból most már tudom, hogy min agyalsz! Már nekem is megfordult a fejemben! Meg is kérdeztem a tanácsot, de nem kaptam választ!

– Mi? Az, hogy lehet? – kérdeztem vissza.

– Valami hatalmas titok van itt kislány, amihez mi nem vagyunk eléggé befolyásosak! – rázta meg a fejét és azzal együtt hosszabb, barna loboncát.

Grimaszoltam egyet. Nem tetszett a szitu. Fogalmam sem volt, hogy a tanács miért véd egy feltehetően lélekfalót. Vajon a lelkemet akarta legutóbb? Lehet, hogy már bánja, hogy akkor elengedett? Vagy nem volt más választása? Miért nem emlékszem, hogy pontosan mi történt?

Pittyent egyet a könyvecskénk. 

– Kapás van! – szólalt meg a társam. 

Azonnal felálltam és elindultam az ajtó felé. Legalább addig sem gondolkozom azon, hogy miért is kellett meghalnom! 

Elhagytuk a bárt és felugrottunk a szekerünkre. Mole előre, én pedig hátra Ninához. Most sem nézett ki jobban szegény, mint máskor. Forgatta a szemeit, ahogy elindultunk. 

Az út hosszú volt. A ködtől semmit sem lehetett látni. Azt sem tudtam, hogy Mole honnan tudja, merre kell menni. Halálra untam magam. Mondjuk már eleve halott voltam, szóval gyakorlatilag mindegy volt.

Egy iskola előtt álltunk meg, amitől nagyon rossz előérzetem volt.

– A kurva életbe! Add, hogy egy öreg tanár legyen! – morogta Mole az orra alatt, ahogy leszálltunk.

– Nincs nekünk olyan szerencsénk! – mondtam, miközben mellé értem.

– Na, menjünk! – sóhajtotta és elindult befelé, én pedig követtem. Mindig meglepett, hogy megmaradt ez a szokás, pedig alapvetően nem lélegeztünk.

A világoskék fényoszlop már messziről látható volt. Azt viszont nem tudtuk, hogy merre kell mennünk. 

Az épület egy hosszúkás, lapos tetejű, öt szintes épület volt. A lélek valahol az iskola közepén volt, de bármelyik szinten lehetett. 

Az alján kezdtük a felfedezést. Hosszú folyosó, rengeteg ajtóval és néhány vitrinnel. Egy gimnázium volt, állapítottam meg a kirakott fényképekből, oklevelekből és tablókból. 

– Nézd, ő lesz az! – szólalt meg a társam.

Odapillantottam és egy pillanat alatt összeszorult a szívem, mikor megláttam a nagyjából tizenöt éves lány fényképét. Egy évzárón készülhetett, ahol valamilyen jutalomkönyvet adtak át neki. A mellé írt szöveg minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy őt keressük. “Gratulálunk Cate Hills 10. évfolyamos tanulónknak kiemelkedő tanulmányi eredményéhez!”

Helyes lány volt. Egyszerű öltözködéssel, ezek szerint pedig jól is tanult. Valahogy volt egy sejtésem, hogy nem természetes halált halt. 

Továbbmentünk, bár a hátunk közepére sem kívántuk az egészet.

Nagyjából a harmadik szinten járhattunk, mikor egy folyosóra értünk, ahol mindenről vörös festék csöpögött. Sosem játszottam paintballal, de azt valahogy így képzeltem el. Sejtettem, hogy hamarosan megérkezünk. 

Ahogy közeledtünk, úgy éreztem, mintha egyre lassabban telne az idő. A kék fény hívott magához, de nem akartam menni.

Egy mosdóhoz értünk. Suttogást hallottunk, de nem tudtuk kivenni, hogy mit mondanak. Ott voltak, ahol mi, de egy másik dimenzióban. 

Beléptünk és megláttuk a lányt. Egyedül állt saját teste felett és nézett le rá. A holttestet beborította valami vörös, de nem vér. Ugyanaz a festék, ami a folyosón volt. A lány keze előtt egy üres gyógyszeres tégely a földön. Így végzett magával.

– Szia Cate! Én Mole vagyok, ő pedig a társam, Luc! Mindketten kaszások vagyunk. Most velünk jössz és bármi is történt itt, már nem fog számítani! Megszabadulsz, visszatérsz a körforgásba! – mondta Mole lágy hangon.

Cate felnézett.

– Szóval sikerült! – szólalt meg. Nem minden lélek szokott ennyire tudatánál lenni, így meglepődtem. – Sajnálom, hogy ide kellett jönnötök, de már nem bírtam tovább! 

– Elmeséled, hogy mi történt? – kérdezte Mole.

– Fél éve kezdődött. Volt egy fiú, aki tetszett nekem. A nyári szünetben rám írt. Olyan boldog voltam, mint még soha azelőtt. Randira hívott, én pedig beleegyeztem. Elmentünk moziba, utána felhívott magához, mert azt mondta, hogy mutatni akar valamit… – itt egy kicsit megállt a beszédben. – A szülei nem voltak otthon. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat, de nem akartam visszafordulni. Végre úgy tűnt, hogy foglalkozik velem a fiú, aki tetszik. Amikor azonban a szobájába mentünk, az ágyra lökött. Fölém mászott és csókolni kezdett. Először jó érzés volt, de egyre követelőzőbb volt, én pedig nem mertem ellenkezni… – fonta egymásba a karjait és ismét a földet kezdte nézni.

– Megerőszakolt? – kérdeztem.

– Nem egészen, de nem olyan volt, amilyet szerettem volna! Utána pedig veszekedni kezdett velem, hogy összevéreztem az ágyat. Még szűz voltam…

– Ez borzalmas! – sóhajtottam.

– Nem. Nem ez volt az, amiért megtettem! 

– Akkor mi? Mármint, ha szabad megkérdezni – szólalt meg Mole megilletődve. 

– Elmondta a barátainak, azok pedig mindenkinek. Mint kiderült, csak egy fogadás miatt csinálta az egészet. Én lettem az osztály ribanca! Minden nap piszkáltak. Otthon nem mertem elmondani, de a szüleim érezték, hogy valami nincs rendben és orvoshoz vittek. A pszichiáter felírt bogyókat, amitől kicsit kevésbé szorongtam. A mai nappal viszont elszakadt a cérna. Vörös festékkel töltött vízibombával dobáltak meg szünetben. Követtek és kiabálták, hogy mekkora ribanc vagyok, meg röhögtek rajtam a véres lepedő miatt.

Elborzadtam a történetet hallgatva. Felidézte minden egyes incidensemet az én démonjaimmal. Ennek mondjuk a közelében sem jártam soha. Először adtam hálát azért, mert szűzen haltam meg.

– Köszönjük, hogy megosztottad velünk Cate! Most már vége van! Hunyd le a szemedet és add át magadat a túlvilágnak! – mondta Mole nyugodt és kedves hangon, a lány pedig engedelmeskedett neki. 

Társam kezében megjelent egy sétapálca, amiből egy pengét húzott elő és a lány felé suhintott. A fém magába szívta Cate lelkét. Végeztünk a feladatunkkal.

The Fortress

– Választanod kell! Megértetted? Csatlakozhatsz újra hozzánk, vagy… Te is tudod! – mondta a férfi szigorúan a másiknak. A vele szemben álló bólintott egyet, majd közelebb lépett hozzá.

Az elmúlt napok feszült légkörben teltek. A lélekfalók úgy tűnt, hogy valamiért aktivizálták magukat és a halandók mellett rengeteg társunkkal is végeztek. A Vidám Koporsó Pub most csak Koporsó pub volt. Vidámnak már senki sem érezte magát. Csendben fogyasztotta mindenki az italát és várta a szokásos pittyenést, hogy kicsit elterelje a figyelmét arról, hogy saját lelke is könnyen a semmibe veszhet.

Én már órák óta egy barázdát bámultam az asztal lapján, ami a korábban látott fekete rózsára emlékeztetett. Gőzöm sem volt róla, hogy miért ragadt meg annyira az emlékezetemben, de valahogy teljesen oda nem illőnek éreztem. Nem túlvilági, de az emberek világától is távol volt. Mintha egy hiba lett volna a rendszerben.

– Elmegyek! – pattantam fel hirtelen.

– Mi? Merre akarsz menni, kislány? – nézett fel rám hirtelen Mole, aki eddig velem szemben ült.

– Nem tudom!

– Nem mehetsz egyedül! – kezdett el felállni.

– Nem, maradj! Tudok vigyázni magamra! – válaszoltam.

– Emlékszel még, hogy legutóbb is egy csapat lélekfalóba botlottál? Csak azért létezel még, mert ott voltam – támaszkodott az asztalra és morcosan nézett rám.

– Emlékszem, de akkor is megyek! Egyedül! – szaladtam ki a bárból.

– Lucy! – kiáltott utánam, de én addigra már kint voltam. 

Nem tudtam, hogy miért voltam annyira feszült és miért akartam egyedül lenni, de úgy éreztem, hogy megfulladok, ha a depressziós kaszások és élőhalottak között kell lógnom tovább. Nem, mintha lélegeztem volna amúgy, de az érzés olyasmi volt.

Szekerünk a pub előtt parkolt most is. Úgy éreztem, mintha Nina megvető pillantásokat lövellene felém, pedig csak egyszerűen halott volt. Nem foglalkoztam vele sokat, útnak indultam.

Az út mellett haladtam, ahogy kezdetben azon a balul elsült délutánon is. Nem érdekelt, hogy baljós-e, vagy sem, tovább mentem. Szinte szaladtam. Eldöntöttem, hogy hová tartok! Az Elsők erődjébe. Válaszokat akartam. Elegem volt abból, hogy nem tudtam mi történik körülöttem. Úgy éreztem, hogy valamiért dolgom van ezzel az egész lélekfaló mizériával.

Szaladtam és szaladtam. Nagyon sokáig. Nem fáradtam, tehát nem kellett megállnom pihenni. A kaszás lét előnyei. Látni viszont szinte semmit sem láttam. Még a világító szemeimmel sem, mert a megszokottnál is nagyobb volt a köd.

Magam sem hittem el, mikor megláttam magam előtt a hatalmas sötét foltot, néhány világító ablakkal. Oda találtam, és megölni sem akartak közben! Közelebb mentem. Még mindig olyan ronda volt, amilyenre emlékeztem. Dehát egy erődnek nem az a dolga, hogy szép legyen. A kapuban őrök álltak. Hosszú fekete köpenyt viseltek csuklyával, így látni nagyjából semmit sem lehetett belőlük. Kezükben különböző színben világító lándzsák voltak. Ezeknek most éppen lila és világoszöld.

– Mit akarsz? – kérdezték egyszerre. Két hangon, de pontosan ugyanúgy. Mintha össze lett volna kapcsolva az agyuk. Tulajdonképpen annyira ez sem lepett volna meg.

– Lucy vagyok, kaszás! – mutattam a könyvemet is. – A színkódom világoskék, Mole gyakornoka vagyok! – mondtam.

A két fickó pár másodpercre megdermedt, mintha nem értették volna a mondandómat, de végül arrébb álltak és leengedték a kaput. Meglepődtem, amiért szó nélkül beengedtek. Főleg, hogy azt nem is mondtam végül, hogy mit akarok.

Elindultam az erőd belsejébe. A köd ismét tejszerű volt. Tudtam, melyik irányba kell mennem, bár csak nagyon halvány emlékeim voltak az első itt tartózkodásomról. Akkor történt, amikor meghaltam.

Odaértem. Toronyszerű, tömör kőből készült építmény a kopár és csendes udvar bal oldalánál. A kövek nyálkásak voltak, a fa ajtó pedig megszívta magát a párától. Nehezen kinyitottam a súlyos ajtót, ami meg is nyikordult, mintha csak sírna, hogy meg kell mozdulnia. Ahogy bezártam magam mögött a szűk, végtelenül magas építmény belsejében ezernyi gyertya gyulladt meg. Szivárvány színekben pompázó lángokkal a fal mentén. 

Elindultam a csigalépcsőn felfelé. Körbe, körbe, körbe, majd megint körbe.

Végtelenül hosszú kutyagolás után felértem a tetejére. Egy félkör alakú helyiség fogadott vörös szőnyeggel. A falon hófehér lánggal égő gyertyákkal és egy díszes, fa ajtóval. Ez kellett nekem! Odasétáltam. Ideges voltam, úgyhogy mielőtt bekopogtam, szemügyre vettem az ajtó díszítését. Az egyik oldalon angyalszerű lények érkeztek fentről lefelé, a másikon pedig szintén szárnyas, de csuklyás szerzetek emelkedtek fel a földről. Mindkét csapat kezében különböző fegyverek voltak. A kopogtató pedig egy végtelen jelbe tekeredett Uroborosz kígyó volt.

– Beléphetsz, Lucy a kaszás! – szólt egy nyugodt, határozott hang odabentről.

– Nem is kopogtam! – jegyeztem meg magamban. Megráztam magamat, meglöktem az ajtót és beléptem rajta.

A fehér fény még vakítóbb volt. A félkör alakú teremben, öt férfinek tűnő alak ült ugyanolyan szabású köpenyben, amilyenben az őrök is voltak. Nekik viszont vörös volt a ruhájuk.

– Jó estét! Köszönöm, hogy fogadtak! – mondtam lehajtott fejjel, a szintén félkör alakú asztal előtt megállva.

– Tudjuk, hogy miért jöttél, de nem áll módunkban válaszolni a kérdéseidre!

– Hogyan? Akkor miért fogadtak? – kaptam fel a fejemet. – Kérem, válaszoljanak! Tudnom kell, hogy miért haltam meg!

– Erről sajnos nem beszélhetünk! – mondta ismét a középső, aki kicsit magasabb volt a többinél. – Tetszett az ajtó díszítése?

– Mi? – Nem értettem, hogy hogyan kapcsolódott oda a kérdése. – Igen, azt hiszem…

– Az őrangyalok és a kaszások ellentétét ábrázolja. Valódi harcban soha nem álltak egymással, de amikor egy őrangyal sikeresen megmentett valakit, akkor a kaszás feladata meghiúsult. Ha az angyal nem járt sikerrel, nos, a kaszás munkája akkor kezdődött!

– Vannak őrangyalok? – kérdeztem meglepődve. – Még sosem mondta senki!

– Nem. Már nincsenek! Évezredekkel ezelőtt megsemmisültek! – mondta.

Ismét értelmes képet vághattam. Ha nincsenek őrangyalok, főleg nem értettem, hogy miért beszélt róluk.

– Hidd el gyermek, jobb, ha nem kapsz választ a kérdésekre! Most menj vissza Mole-hoz, de keress egy oktatót, aki visszakísér! Nem kellene egyedül közlekedned!

Dühösen fújtattam egyet. Megfordultam és egy gyors „viszlát” közepette elhagytam a helységet. Még egyszer visszanéztem az ajtóra, mielőtt elindultam lefelé a színes lángokkal megvilágított lépcsőn. Kaszások és őrangyalok. Utóbbiak már nincsenek. Hogyan illeszkednek ebbe a lélekfalók? Lehet, hogy sehogy. Semmit sem értettem. 

Ahogy közeledtem a torony aljához, a gyertyák egyre aludtak ki a nyomomban. Néha úgy éreztem, mintha sürgetnék a távozásomat.

Kiértem újra a ködbe. Ezúttal viszont nem volt annyira csöndes az udvar. Beszédet hallottam, érteni azonban nem értettem. A hang az iskola irányából jött. Itt tanítják meg a növendék kaszásokat az alapokra. Elindultam arra. Hamar rájöttem viszont, hogy a beszéd nem társalgás, hanem vita. Érdekes módon viszont csak egy hangot hallottam.

– Meddig?

– …

– Nem, ezt nem lehet! Mi? Mit csinálsz? – kérdezte a hang. 

Ekkor hallani lehetett, hogy valami keresztül szeli a levegőt. Ledermedtem és a falhoz lapultam. Ismertem ezt a hangot. Pontosan ezt hallottam a halálom pillanatában is.

This is not what it seems

Egyetlen rossz lépés és megtörtént a baj. A férfi lába megcsúszott a lépcső kövön, majd legurult rajta, egészen a főutcáig. Nem lehetett rajta segíteni! A cserépedények, melyeket vitt, ripityára törtek. A férfi élettelen teste mellett lelték meg helyüket. A lány az egészet végignézte. Már mozdult, de nem elég gyorsan. Térdre rogyott és sírni kezdett. Néhány perccel később valaki megérintette a vállát.

– Kukkoló! – hallatszott egy furcsa rikácsolás.

Hallottam, hogy megmozdul. Biztos voltam benne, hogy ő az! Féltem, rettegtem. Ostoba voltam, hogy egyedül indultam útnak! Megölt egy kaszás mestert, most pedig én következem! Befejezi, amit akkor elkezdett!

Nem mertem kinyitni a szememet, csukott szemmel vártam a végleges halált, de nem érkezett meg. A magam elbaltázott módján, de továbbra is léteztem! Először csak az egyik szememet nyitottam ki, azt is félve.

Kornalis előttem állt. Fölém magasodott és úgy bámult le rám. Vállán egy varjú ücsörgött, hátán pedig ott lifegett a gyilkos kasza. Gyorsan be is csuktam újra a szememet, mert ha élnék, már összecsináltam volna magamat. 

– Ölj már meg! – kiáltottam fel hirtelen. 

Egy darabig megint csönd volt. Összeszedtem magamat és újra ránéztem. Fejét oldalra fordította és úgy vizslatott már. Szemei ezúttal egészen halvány narancsszínnel világítottak. Úgy éreztem, hogy egészen nyugodt, ami furcsa volt azok után, hogy hallgatóztam és tanúja voltam, ahogy megölt valakit. Egy másik kaszást.

– Buta lány! Buta lány! – károgta a varjú.

– Nyomorult áruló! – gondoltam magamban. Mérges voltam magamra, amiért gyerekként kukoricával etettem őket.

Egyszer csak megmozdult a madárijesztő és közelebb jött. Én már nem tudtam jobban a falba simulni, pedig nagyon igyekeztem. Megérintette az arcomat. Biztosra vettem, hogy letépi a fejemet és én leszek innentől a fej nélküli kaszás, de nem. Végigsimított rajta, majd elengedett. Az arcomba hajolt, ujját pedig bevart szája elé emelte. Utána hirtelen felegyenesedett és elindult a kapu felé.

– Mi a fasz? – néztem utána.

– Buta lány! Buta lány! Jöjj! – kiabálta a varjú.

– Szóval kövessek egy gyilkost? Egy lélekfalót? Mit akar, hogy én is váljak azzá? – agyaltam tovább.

Megállt gyilkosom és hátra nézett rám. Hiába nem volt rá szükségem, lelkem könnyítése céljából nagy levegőt vettem. Kifújtam, majd utánuk mentem.

– Miért öltél meg? – szántam rá magamat, hogy megkérdezzem azt, ami már halálom óta foglalkoztatott.

– Buta lány! Buta lány! Te élsz! – rikoltotta a fránya kánya.

– Élek? Hát azt éppenséggel nem mondanám – válaszoltam gondolatban. Annyira bátor azért nem voltam, hogy hangosan is kimondjam. Kimentünk a kapun, amit az őrök azonnal be is zártak utánunk.

– Nem tud beszélni? – sprinteltem melléjük.

– Buta lány! Buta lány! Én beszél!

– Megértettem, hülye vagyok! Miért mondja el ennyiszer? – morogtam tovább magamban. 

– Hallom, hogy te beszélsz és nem Kukorica Jancsi! – válaszoltam.

A madárijesztő megállt és felém fordult. Ismét ledermedtem. Úgy tűnt, hogy ezúttal sikerült túllőnöm a célon. Ha eddig nem, most biztos végez velem! Néhány másodpercig csak nézett, majd a száján lévő varratok felrepedtek. Feje felső része hátra hajlott és elkezdett rohadtul irritáló hangon, fülrepesztően röhögni. Én azt hittem, hogy kiesnek a szemeim a helyéről a szürreális látványtól. Amikor abbahagyta a vihogást, a feje vissza hajlott, a varrás pedig újra rendeződött ábrázatán. Ismét sarkon fordult és nagy léptekkel indult el a ködbe. Alig tudtam szedni utána a virgácsaimat.

Rájöttem, hogy visszafelé megyünk. Nem akart végezni velem, Mole-hoz vitt vissza! Egyre kevésbé értettem, hogy mi a csoda történik.

– Mit akarsz tőlem? – kérdezősködtem tovább.

Újra megállt. Ezúttal úgy nézett ki, mintha mondani is akarna valamit, amikor rám nézett. Végül sem ő, sem a madár nem szólaltak meg. Lehajtotta a fejét, megérintette a homlokát, mintha a feje fájna. Amikor elengedte, szemei különböző erősségű narancssárgán villogtak, mint valami kontaktos lámpa. Megrázta a fejét, amitől ismét normalizálódott a helyzet és tovább ment. 

Nem kérdeztem többet. Felesleges volt. Tudtam, hogy úgysem válaszol. Kissé morgolódva és elgondolkodva kutyagoltam utána a ködben. A varjú a vállán hátra fordult és engem bámult, ami egy idő után eléggé frusztráló volt. Egyik alkalommal kinyújtottam rá a nyelvemet, de csak a gazdáját utánzó furcsa hahotázást kaptam cserébe.

Hosszú utunk végén, megérkeztünk a Vidám Koporsó Pubba. Meglepetésemre odament és benyitott. Háta mögül láttam, hogy a bent lévők megpillantva őt azonnal felpattantak, fegyvereiket pedig a kezükbe idézték. Mindnek megfordult az a fejében, ami nekem is: Kornalis egy lélekfaló. 

Nem reagált az ellenséges mozdulatra, csak nekitámaszkodott az ajtófélfának és intett, hogy menjek be. 

Szót fogadtam neki. A kaszások rögtön lazítottak a testtartásukon. Látszott rajtuk, hogy össze vannak zavarodva, akárcsak én.

– Lucy! – szólalt meg Mole megnyugodva. Eltűntette kezéből a fegyverét, karjait pedig széttárta egy ölelésre. Megkönnyebbülve szaladtam oda hozzá, és magamhoz öleltem hatalmas medvémet, aki egy barackot nyomott a fejemre. 

Amikor hátra pillantottam, még pont láttam, ahogy Kornalis fordulva egyet elindul és hagyja, hogy becsukódjon az ajtó mögötte. Magam sem tudom miért, de valami rossz érzés szorította össze mellkasomat.

Trap

– Jöjj velem kedvesem! Lelked végre megpihenhet! – vette elő fegyverét a kaszás, hogy biztonságba helyezze a lelket. Ekkor azonban egy másik fegyver lecsapott a szellemre és magába szívta az energiáját. A kaszás hátrafordult. Amikor szembe találta magát a vihogó szörnyeteggel eltorzult arca a félelemtől.

– Te, mi a csuda vagy? – kérdezte remegve.

Választ nem kapott. Egy újabb suhintással, a lény véget vetett az ő túlvilági életének is.

Nem beszéltünk róla. Egyszerűen csak folytattuk a munkánkat Mole-al. Nem mintha ettől meg nem történté vált volna az egész. Folyamatosan ott volt közöttük a feszültség az összes kibaszott nagy hallgatásban. Társam még csak nem is tudta, hogy az erődben olyasminek voltam tanúja, amiről egyáltalán nem kellett volna tudomást szereznem. Ezen kívül aggasztania is jobban kellett volna. Szólnom kellett volna Mole-nak? Talán igen, de ő sem tudott volna semmit sem kezdeni vele. Bármit is művelt Kornalis, biztos voltam benne, hogy a tanács tisztában van vele. Azt sem tartottam kizártnak, hogy egyenesen az ő parancsuk volt, amit a tanárral tett. Ennek ellenére nem emiatt nem mondtam el senkinek. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, még csak nem is azért, mert féltem a madárijesztőtől.

Valami megváltozott bennem azóta a találkozásunk óta. Lett egy közös kis titkunk gyilkosommal, és valami perverz okból kifolyólag ez tetszett nekem! Az nem volt számomra új, hogy hülye vagyok, csak az, hogy ennyire.

Miközben elmélkedtem a platón, Nina szokás szerint forgatta nekem a szemeit. Mintha csak hallotta volna a gondolataimat.

– Te csak ne ítélkezz! Még nálam is hullább hulla vagy! – mondtam a levágott fejnek.

Hirtelen a platóra röppent egy varjú. Odafordultam hozzá, fejemről pedig rögtön le is lehetett olvasni a “már csak te hiányoztál!” felkiáltást.

– Húzz innen kánya! – morogtam. Kicsit mérges voltam rájuk. Egyrészt amiatt, hogy annak idején bevitt az egyik a kukoricásba, másrészt amiatt, hogy a múltkori butának nevezett többször is.

Nem ment el. Válaszul egy károgást kaptam.

– Most bezzeg nem pofázol! Elkaplak, kitépem a tollaidat, nyársra húzlak és megsütlek! Nem kell ennem, de akkor is! – morogtam tovább.

Újabb károgás, ami inkább röhögésre hasonlított. 

– Húzz már el, te tollaslabda! – hessegettem tovább, de csak akkor röppent tova, mikor megálltunk és Mole megjelent mellettünk. Nem ment messzire. Az egyik villanyvezetéken elhelyezkedve bámult minket tovább.

– Már ezekkel bandázol? – kérdezte.

– Bandázik velük a hóhér! Jött lecsekkolni, vagy a franc se tudja… – ugrottam le a szekérről.

Egy senki földjén találtuk magunkat. Nem volt jó érzésem, hiszen hasonlított a saját halálom helyszínére. A letarolt szántóföldek között egyetlen fa házikó álldogált. Annak közepén világított a kék fény. A legtöbb feladatunkat nem volt nehéz megoldani, most valahogy mégis az volt az érzésem, hogy túl könnyű.

– Indulás! – mondta Mole, és úgy is tettünk. Nem álltunk meg messze, de hosszúnak tűnt az út. A varjú néha ránk károgott, miközben lépkedtünk.

Elértük az ajtót, ami tárva-nyitva volt. Beléptünk. A folyosóról több szoba is nyílt. Arra haladtunk tovább, amerre azt sejtettük, hogy a hullánk hever. Meg is találtuk a nappali közepén, vérbe fagyva. A szellem fölötte állt.

– Gyilkosság! – állapítottam meg.

– Mi történt itt? – kérdezte Mole a lelket.

– Menjetek el! – Az csak ennyit mondott, amikor társamra nézett.

A varjú a párkányra röppent és onnan figyelt befelé.

– Baszki, húzz már el! – morogtam. Ahelyett viszont, hogy elment volna, még jó pár barátja csatlakozott hozzá minden ablakban és verni kezdték az üveget.

– Mi a fene folyik itt? – nézett körbe társam értetlenül.

– Menjetek innen! – ismételte meg a szellem. – Már késő! Itt van! – váltott halkabb hangra.

A varjak abban a pillanatban felszálltak és eltűntek az ablakokból. Helyette egy férfialak jelent meg az egyik ajtóban, a többit pedig egy mozdulattal bezárta.

– Ez egyszerűbb volt, mint egy darazsat mézzel lépre csalni! – kuncogott fekete csuklyája alatt. 

– Egy lélekfaló! – mondtam ki hangosan.

– Okos kislány! – nevetett tovább.

– Mi ketten vagyunk, te egyedül! – folytattam.

– Nem számít! – szólalt meg Mole.

– Így igaz, Kis Vakond! – vihogott.

– Miért nem számít? – néztem társamra.

– Azért, mert amíg ti leadjátok a lelkeket, én megtartom őket magamnak! Már csaknem tízezer szellemet fogyasztottam el. Az erőm pedig egyre csak gyarapszik általuk! – válaszolta. Elővett egy fekete szamurájkardot és a szellem mellett termett. Olyan gyorsan le is vágta, hogy a szemem felfogni sem volt képes.

– Most pedig ti jöttök! – röhögött újra fel.

Nem volt mit szépíteni, ha lett volna emésztésem, ismételten összecsináltam volna a gatyámat.

WTF? 

– Jegyezd meg! Nem mutathatod meg magadat senkinek a sajátjainkon kívül!

– De miért nem?

– Az összezavarhatja a világ működését! 

Amikor már azt hittem, hogy újra meghalok, ismét váratlan fordulat következett. Egy ablak betört, valaki pedig keresztül vetődött rajta. Minden bizonnyal valami epikus belépőt akart véghez vinni, ehelyett azonban pofára esett a szőnyegen, amit jó alaposan fel is túrt maga előtt.

– Lehetett volna ezt ennél szánalmasabban? Nem, nem hiszem! – mondta lenézően a lélekfaló, aztán elnevette magát.

Kornalis felpattant, mintha semmi sem történt volna. Kaszáját a kezébe idézte és elszántan meredt ellenségünkre.

– Ezek szerint mégsem lélekfaló! – futott át az agyamon.

– Te tudtad! – szólalt meg Mole. 

A madárijesztő nem válaszolt neki, cserébe az egyik varja szólalt meg:

– Fussatok! Fussatok! – károgta.

A lélekfaló, hogy ezt megakadályozza, felénk mozdult. Kornalis azonban, abban a pillanatban ott termett és kaszájával blokkolta a támadást. Harcolni kezdtek. Mintha nem is egy orbitális taknyolással robbant volna be.

Semmit sem értettem, de hallgattam a nyomorult madárra, Mole pedig kis habozás után követett. Feltéptük az ajtókat és kirohantunk a szántóföldre. Ekkor azonban megtorpantam. Jól tettük, hogy ott hagytuk őket?

– Lucy, gyere! – kiabált Mole, aki már a szekérnél volt.

Nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem kellett volna, hogy érdekeljen mit tesznek egymással, mégis vissza akartam menni. Miért? Hogy végre megtudjak valamit? Vagy, hogy megmentsem azt, aki megölt. Abszurd volt a gondolat is. Értelmetlen és a mozdulataikat is alig bírtam követni. Mégis a kezembe idéztem a fegyveremet és visszaszaladtam. Mole kiabált utánam.

– Kicsit berozsdásodtál! – röhögött a lélekfaló. 

Látni egyelőre nem láttam őket, csupán hallottam, ahogy a fém a fémnek csapódik.

– Huhú! Érzed te is? – vihogott újra fel és hallottam, hogy a mellettem lévő ajtó kilincse megzörren. Ezután viszont egy hatalmas puffanás következett. Összeszedtem minden bátorságomat és beléptem.

A lélekfaló, akinek most már látható volt szürke bőre, kutya pofája és vérben forgó szemei, a fal tövében feküdt és röhögött. Kornalis vele szemben állt ugrásra készen.

– Hogy ez mekkora idióta! Egérutat intézel neki, majd visszajön! Biztos vagy benne, hogy megéri megvédeni? – vihogott a madárijesztőre nézve.

Ha akartam volna reagálni a szövegre, akkor sem lett volna időm, mert olyan gyorsan ugrott fel a fickó és indult meg felém. Mindannyian egyszerre mozdultunk. Kornalis kaszája a falba állt. Én pedig meglepetésemre, kivédtem a lélekfaló halálosnak szánt csapását, majd azzal a lendülettel hátra is ugrottam. Közben Mole is megjelent sétapálcába rejtett párbajtőrével, és nekirontott az ellenségnek. Az azonban könnyedén eltáncolt előle.

Nekiszaladtam én is újra, de támadásom semmit sem ért ellene. Elértem viszont, hogy rám figyeljen, és minden bizonnyal ki is nyiffantott volna, ha a madárijesztő nem könyököl úgy bele az oldalamba, hogy a fal adja a másikat. A szamurájkard a kaszának csapódott. Láncos sarlóm felszívódott, ahogy megcsókoltam a virágmintás tapétát.

– Miért csinálod ezt? Fogjuk meg és nyírjuk ki őket! Azt is megengedem, hogy a tiéd legyen a lány! Végül is te kezdted, akkor végezd is te be! – röhögött a lélekfaló.

Bármiről is volt szó, hatásos volt. Kornalis szeme már nem narancssárga volt, hanem vér vörös, és a kaszája is átvette a színt. Mole-t arrébb lökte, hogy egyedül vegye fel a harcot az ellenségünkkel.

Kis híján társam is közelebbi kapcsolatba került a fallal, de ő meg tudott állni a lábán, majd rám nézett. Szemében láttam, hogy semmit sem ért, de mivel én sem voltam a helyzet magaslatán, csak a fal tövében ülve széttártam a karjaimat. Fel akartam kelni és segíteni, de azt sem tudtam, hogy honnan kellene támadnom. A két szörny pofa hihetetlen gyorsasággal cikázott előttem. A kard felém suhintott egyszer csak. Szememet lehunyva vártam a végzetemet, ami megint csak nem jött el. A kasza megállította, nagyjából öt centivel az orrom előtt, aztán hátra lökte támadómat.

– Biztos elgondolkodtál már azon, hogy miért kellett meghalnod! – kezdte újra a lélekfaló, ezúttal nekem címezve.

Kornalis erre újabb támadást indított felé. Ezúttal morgott is egyet hozzá. 

Felpattantam, fegyveremet pedig ismét a kezembe idéztem. Igen, most már rohadtul kíváncsi voltam.

– Azért kedves, mert ha ő nem ölt volna meg, akkor mi tesszük meg! – felvihogott. A feje ezt követően azonnal le is vált a testéről, majd az egész kavargó feketeséget, elnyelte Kornalis kaszájának a pengéje.

Mole és én leforrázva álltunk fegyverünkkel a kezünkben. A madárijesztő pillantásra sem méltatott minket. Látszólag sóhajtott egyet - pedig neki aztán tényleg nem kellett levegő -, majd, ahol beugrott, ki is huppant az ablakon, valamivel elegánsabban.

– Mi a fasz? – kiabáltam utána, de amire odaértem, a varjaival együtt eltűnt.

Mole pislogott néhányat, aztán megszólalt:

– Megyünk a pubba, erre inni kell! 

The secret

Napok teltek el. A kaszások száma tovább fogyatkozott, ráadásul Kornalisnak is nyoma veszett. Még a varjait sem lehetett látni sehol. A tanács lapított, mint az a bizonyos a fűben, engem pedig ez egyre jobban idegesített. Nem értettem egyáltalán, hogy mi a fenét akarnak tőlem a lélekfalók.

– El akarsz menni megint, igaz? – kérdezte Mole, ahogy a platón fetrengve bámultuk a nagy büdös semmit az égen. Közben ő ezúttal is cseresznyés szivarját szívta.

– Persze, szeretnék, de legutóbb is a semmiért mentem! – válaszoltam morcosan.

– Legutóbb nem mentem veled és előtte nem próbált egy lélekfaló kelepcébe csalni minket. Amúgy is kezd gyanús lenni, hogy ezek szerint téged már háromszor próbáltak meg elkapni. Az aktivitásuk is azóta nőtt meg, hogy te kaszásként dolgozol!

– Nekem aztán ne mondd! Egy kis zöldfülű nyomi vagyok, mégis olyan érzésem kezd lenni, mintha én lennék a legfinomabb falat egy svédasztalos vacsorán! Várjunk csak! Az aktivitásuk az után nőtt meg, hogy kaszás lettem? Ezek szerint már korábban is voltak támadások? – fordultam társam felé.

– Voltak, de nem ilyen számban. Valami van itt, amit nagyon titkolnak! – ült fel, mire én ugyancsak feltápászkodtam.

– Ha neked is bassza a csőrödet, akkor mire várunk még? – kérdeztem türelmetlenül.

– Jól van már kicsi lány! Csak letornázom hab testemet a platóról! – Le is huppant, ami kissé valóban szenvedősre sikerült. Ez után előre baktatott, felült a szekérre és megrántotta a szellem lovak kantárját, hogy elinduljunk. Amint ez megtörtént, Nina szemei ismét forogni kezdtek, kese szőke haja pedig lobogott a szélben. Idegesített. Legszívesebben most lerúgtam volna arról a karóról, pedig mindig is ott volt, amikor a szekéren utaztunk.

Suhantunk a ködös, semmi közepén egy jó darabig. Nem is láttam, hogy mikor érkeztünk meg, csak abból döbbentem rá, hogy Mole lefékezett. Előre néztem és megláttam a hatalmas fekete erődöt, előtte a színesen világító lándzsákkal, amiket az őrök tartottak. Leszálltunk a szekérről. Mikor odasétáltunk és Mole éppen megszólalni készült, az őrök kórusban megelőzték.

– Már várnak benneteket! – Le is engedték a kaput, hogy be tudjunk menni.

Kirázott a hideg. Ennyire egyszerűen nem gondoltam, hogy beengednek, főleg, hogy legutóbb nem mondtak semmit. 

Mole vállat vont és be is trappolt az udvarra. Ugyanolyan sivár és nyirkos volt, mint legutóbb. Ismét a torony felé vettük az irányt. A súlyos ajtóval most nem kellett küzdenem, mert Mole egyetlen könnyed mozdulattal kirántotta. Amint bent voltunk, a színesen égő gyertyák ismét világítani kezdtek.

Láttam társam arcán, hogy ekkor realizálta, hogy fel kell másznunk a millió csiga alakban elhelyezett lépcsőn. Nem volt boldog tőle, de nekilódult. Csendben haladtunk felfelé, de az agyam folyamatosan járt, hogy vajon mit fognak mondani. Reméltem, hogy kivételesen nem valami ostoba mesével szúrják ki a szememet, aminek semmi köze ahhoz, amiért mentem. Úgy éreztem, ha megint csak szórakoznak velem, akkor nem csupán Nina fejét fogom letépni az átkozott karóról. 

Megérkeztünk a fehér fénnyel megvilágított, félkör alakú terembe.

– Még mindig szép ez az ajtó! – jegyezte meg Mole.

– Szép, szép, de azért nem annyira, hogy ennyi lépcsőt meg akarjak miatta mászni! – morogtam.

– Kerüljetek beljebb! – szólalt meg egy hang bentről.

Be is mentünk. Meglepődtem, amikor megláttam, hogy a legmagasabb fazon, ezúttal egyedül várt minket egy vaskos, bőr borítású, régi könyvvel a kezében.

– Üdvözöllek benneteket! Mole, régen láttalak barátom! – mondta a tanácstag.

– Üdvözletem Kregon Főtanácsos! – mondta Mole. Kicsit megdöbbentem, bár leeshetett volna előbb is, hogy ő a vezető. – Kérem, mondja el, hogy mi folyik itt!

– Ejnye, Mole! Nem vagy te ennyire türelmetlen! 

– Nehéz türelmesnek lenni, amikor lélekfalók állnak lesben, arra várva, hogy az életünkre törjenek!

– A halál utáni életünkre – böktem ki. – Bocsánat! – tettem hozzá, de addigra mindkettő úgy nézett rám, mintha valami idióta lennék, úgyhogy be is fogtam.

– Teljesen mindegy! Ne húzzuk az időt! Mit akarnak tőlünk és merre van Kornalis? Vele is végeztek? – szólalt meg újra a társam.

– A lélekfalók azt akarják, amit mindig is szerettek volna! – válaszolta.

– Kérem, uram! Mellőzzük ezeket a szerencsesüti szövegeket, vagy legalább a nasit is kérem mellé!

– Van, ki hatalomért bármire képes. Mást a bosszú fűt addig, míg nem talál rá egy fontosabb dologra – bölcselkedett ismét a magas.

Mole elkezdte a halántékát masszírozni, én pedig úgy éreztem, hogy mindjárt hanyatt vágom magamat és üvölteni kezdek, mint egy gyerek.

– Te vagy a válasz! – bökött rám a tanácsos csontos, hófehér ujjával.

– Én? Mire? Én csak egy kaszás tanonc vagyok, aki semmit sem ért! – pislogtam bambán.

– Jöjj ide és megmutatom! – intett magához. Nem voltam benne biztos, hogy oda akarok menni, de megtettem. Mole furcsán nézett ránk. 

– Jól van kislány! – mondta Kregon, majd kinyitotta a könyvet egy látszólag véletlenszerű oldalon. Számomra ismeretlen nyelven íródott. Semmit sem értettem belőle a címén kívül: Kornalis. Elkerekedtek a szemeim.

– Tedd a kezedet a lapra! – jött az újabb utasítás. 

A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, ezért szót fogadtam.

Hirtelen egy teljesen más helyen találtam magam. Valamilyen ókori város lehetett az épületek és az emberek öltözéke alapján. A város egy hegy oldalába épült, így rengeteg lépcső kötötte össze a különböző szinteket. Gyönyörű, napsütéses idő volt. Annyira régen láttam már hasonlót, hogy azonnal lehunytam a szememet és karjaimat kitárva élvezni kezdtem a finom meleget. 

Csörömpölés és egy sikoly szakította félbe az idilli hangulatot. Amikor odanéztem, láttam, hogy cserépedények hevertek szanaszét a földön, ripityára törve, az egyik lépcső tetején pedig egy lány térdelt. Arcát kezeibe temette és keservesen zokogott. Jobban megnézve a lányt, észrevettem, hogy nem abba a világba tartozott. Halvány fehér aura lengte körbe. Lenéztem a lépcsőn, de bár ne tettem volna! A fokok alján egy férfit láttam kicsavart testhelyzetben, mellette ugyancsak törött cserepek.

– Lezuhant és meghalt! – állapítottam meg magamban. 

Halk, de egészen furcsa hang ütötte meg a fülemet. Olyasmi, mint amikor egy anyagot szétszakítanak. Odakaptam a tekintetemet. 

A levegőben egy zöld villanást láttam, majd egy sötét hasítékból előlépett valaki. Vékony, de izmos testalkatú férfi, magas, sötét haj, zölden világító szemek. Ahogy a lányt, őt is körbelengte egy halvány aura, ez viszont sötét volt. Kezében egy kaszát fogott, zöld lánggal a pengéjén. Tudtam, hogy ki ő, pedig egy cseppet sem hasonlított arra, akit megismertem. 

A lányra nézett. Egy kis ideig figyelte, majd eltűntette a fegyverét, és egy rózsabokorhoz ment. Gyönyörű szép, rózsaszín virágai voltak. Leszakított egyet közülük, az viszont abban a pillanatban feketévé változott. Kissé elszomorodva nézte a kezében lévő rózsát, de végül a lányhoz lépett. Megérintette a vállát, a virágot pedig az orra elé nyújtotta. A lány lassan elvette kezeit az arca elől és meglepődve nézett a fekete rózsára, majd a férfira. Ekkor tűnt fel, hogy pontosan úgy nézett ki, mint én! 

– Ki vagy te? – gördült távolabb a férfitól ijedten.

– Ne félj, nem bántalak! Láttam, hogy szomorú vagy és szerettelek volna jobb kedvre deríteni! – válaszolta.

– Milyen szépen beszél! – gondoltam magamban.

– Egyébként Vrean a nevem! – tette hozzá, még mindig felé nyújtva a virágot.

A lány lassan elvette a rózsát, a hajába tűzte és felállt.

– Köszönöm, viszont te kaszás vagy! Nem kellene itt lenned! 

– Ünneprontó! Esetleg elárulod te is, hogy ki és mi vagy? 

– Nilke vagyok, őrangyal! Tényleg nem kellene itt lenned, és nem szabadna szóba állnunk sem egymással! Két különböző síkon létezünk! Én az élethez tartozom, te pedig a halálhoz!

– Pszt, mindig ilyen sokat beszélsz? Nem baj, de ne aggodalmaskodj! Tudod, hogy milyen régen láttam már a napot? Gyere, menjünk ki a tengerpartra! Vagy sétáljunk egyet az erdőben! Ne búsulj, a fickó meghalt, de újjá fog születni! – magyarázott, miközben a már ismert lendületből felemelt lábbal megfordulással elindult.

– Hallasz te engem? – kiabált utána Nilke, de végül követte.

Egy pillanat múlva másik helyszínen voltam. Egy erdőben, ami körülölelt egy tavat. Nevetést hallottam. 

– Nézd! Ott egy csónak! – kiabált Vrean.

– Mennem kellene! Mi van, ha keresni kezdenek? – aggodalmaskodott a lány. 

– Dehogy keresnek! Mindegyik a saját emberkéivel van elfoglalva! Hónapok óta találkozgatunk és senkit sem érdekel! 

– Nem jöttek még rá, de ez nem jelenti azt, hogy nem is érdekli őket! – mondta, de most is követte.

– Talán bánod, hogy barátok lettünk?

– Nem, dehogy bánom! Régen volt már, hogy ennyire jól éreztem magam, mint melletted! Csupán félek! 

– Ez hízelgő, de ne félj! Most pihenünk, mielőtt visszatérünk a munkához! Amúgy sincs semmi értelme, hogy nem beszélhet egy kaszás és egy őrangyal egymással! Te tudod, hogy mi ennek az oka? – ért oda a csónakhoz, majd ránézett a lányra és intett egy csibészes mosoly kíséretében, hogy szálljon be.

– Nem, nem tudom! – Beszállt, a férfi pedig beljebb tolta a vízbe, majd mellé huppant. 

Úgy tűnt, hogy beszélgetnek, de azt már nem hallottam miről. Viszont úgy látszott, hogy valóban élvezték egymás társaságát. Mindkettő vigyorgott, mint a tejbetök, majd Vrean megfogta a lány kezét.

– Barátság? – gondoltam el. 

Egyszer csak kivilágosodott minden, majd a parton landolt három alak. Két nő és egy férfi. 

– Nilke! Mit tettél? – kérdezte az egyik nő.

A lány összerezzent, elhúzódott a férfitól, majd felállt és beleugrott a derékig érő vízbe.

– Nem történt semmi, Ayil! Megmagyarázom! – indult el a többi őrangyal felé.

– Nincs mit megmagyarázni! Tudtátok a szabályokat! A büntetésetek pedig… – idézett egy lándzsát a kezébe, majd szinte azonnal a lány felé hajította. – Halál!

A fegyver keresztül szaladt a lány testén, majd azzal együtt köddé vált. A lándzsa egy pillanattal később ismét Ayil kezében jelent meg. Vrean mozdult, hogy segítsen a lánynak, de túl későn ért oda. Amikor felfogta, hogy mi történt, ordított egy hatalmasat. Kaszáját a kezébe idézte és a vízből kiugorva, az őrangyaloknak rontott. Szeme és a kasza pengéje már nem zölden, hanem vörösen izzott.

Hiába volt fegyverük az angyaloknak is, valószínűleg csak különleges esetekben használták azokat, így esélyük sem volt a kaszás ellen. Miután a férfi az összeset lemészárolta, térdre rogyott és újra üvölteni kezdett. Lassan az ordítás átváltott őrült nevetésbe, teste pedig valami teljesen más formát vett fel: egy madárijesztő alakját.

– Így született meg az első lélekfaló, Kornalis! – szólalt meg agyamban a főtanácsos hangja.

The plan

Ismét másik helyszínre kerültem. A lelkek kútjához. Nem valódi kút volt, hanem egy barlang belseje, amelynek közepén egy végtelen mély hasadás terpeszkedett. A hasadásban és fölötte színes lelkek kavarogtak összevissza. Ez volt az a hely, ahová a kaszások eleresztették a begyűjtött lelkeket. 

Kornalis belépett, az ott lévő kaszások pedig lemerevedtek. Még sosem láttak hasonló szörnyeteget, mint amivé változott. A madárijesztő a kavargó szellemekhez lépett, majd megidézte kaszáját és abból előhívott egyetlen fényes világoskék lelket. Az enyémet! Elengedte. A többit, amit a kasza magába szívott, megtartotta. Az egyik kaszás odaszaladt hozzá, hogy számonkérje, de cselekedete nem vezetett eredményre. Kornalis őrülten vihogva vágta le őt is, majd az ezután nekirontó többi társát is. Amikor már nem mentek többen ellene, elhagyta a helyszínt. Néhányan ez után egymásnak estek. Kiabáltak, de nem értettem, hogy mit mondtak. 

Újabb ugrás az időben. Már több lélekfaló is megjelent a helyszínen, ami leginkább egy rétre hasonlított. Sütött a nap, lágy szellő fújdogált. Akár idilli is lehetett volna, ha nem egy csata közepébe csöppentem volna, ugyanis nem csak ők voltak ott. Őrangyalokkal harcoltak és többnyire felül is kerekedtek rajtuk. Addig nem mentek el, amíg az összes angyallal nem végeztek. Több hasonló jelenet következett. Kornalis és társai a kaszásokat és az angyalokat irtották ész nélkül vihogva.

Elborzadtam. Azt hittem, hogy már sosem lesz vége. Aztán egy másfajta helyszín következett. Szürkület és köd. Kornalis és egy másik lélekfaló valamit vártak. Hamarosan meg is láttam. Pislákoló, világoskék fény. 

A másik lélekfaló izgatottan vihogni kezdett, a madárijesztő viszont furcsán ledermedt. A kék fény már nem pislákolt tovább. Folyamatosan világított. Nagyon erősen. A közepében pedig egy női alak állt. Kornalis szeme egy pillanatra zöldre változott, amiből rájöttem, hogy ez ismét az én lelkem lehet. A másik lélekfaló fekete kardjával megindult a lelkem felé. Nem gondolta a bohóc kinézetű lény, hogy ez lesz az utolsó mozdulata. A kasza lendült, a lélekfaló pedig azonnal semmivé vált. Eközben megérkezett a kaszás is a lélekért és ijedten nézett Kornalisra. A madárijesztő úgy látszott, hogy vele is végezni akar, de nem indult mégsem meg felé.

– Tedd a dolgodat, Ray! – szólalt meg egy hang. Azonnal felismertem, hogy a főtanácsoshoz tartozik. Hamarosan meg is jelent a magas férfi. 

Ray, a kaszás óvatosan odament a lékekhez, begyűjtötte, majd el is szelelt.

– Választanod kell! Megértetted? Csatlakozhatsz újra hozzánk, vagy te is tudod! – mondta a főtanácsos szigorúan Kornalisnak. A madárijesztő bólintott egyet, majd közelebb lépett hozzá.

– Ez az utolsó esélyed! Te és a többi lélekfaló hatalmas pusztítást végeztetek! Mostantól az a dolgod, hogy ezt jóvá tedd! A fajtádat fogod irtani! Erről az egészről pedig senkinek egy szót se! Ne nézz így rám! Tudom, hogy te már nem beszélsz, de a madaraid igen! Ha lehet, ne menj a többi kaszás közé. Ameddig nincs dolgod, a szántóföldön lesz a helyed a varjakkal! – figyelmeztette Kregon.

A látomás véget ért, én pedig elkaptam a kezemet a könyvről és hátra ugrottam.

– Mi… mi a franc volt ez? – kérdeztem.

– Micsoda? – kérdezte meglepődve Mole. Itt átsuhant az agyamon, hogy talán nekem óráknak tűnt az emlékek végignézése, Molenak csak egy pillanat lehetett az egész.

– Hiszen láttál mindent, gyermekem! Azt pedig, ha jól sejtem, már tudod, hogy mi történt a mostani halálod napján!

– Igen, azt nagyjából elmondta a múltkori lélekfaló. Miért akarnak ezek engem, és miért kapott kegyelmet Kornalis? Amikor legutóbb itt jártam, tudja, hogy mi történt? Az is a terv része volt? – támadtam le a főtanácsost a kérdéseimmel.

– Ahogy láttad, a lelked egy őrangyal lelke! Az őrangyalok pedig nagy energiaforrást jelentenek a lélekfalók számára. Hogy miért kapott kegyelmet? Nem veszett még el teljesen a saját lelke és jobb, ha a mi oldalunkon tudjuk őt! Sajnos egy egyszerű kaszásnak esélye sincsen azok ellen a lélekfalók ellen, akik hosszú ideje gyűjtik magukban a lelkeket. Az pedig, ami történt, nem volt a terv része, de járulékos veszteség. Kornalis mégis csak az, ami! – válaszolta.

– Szóval tényleg lélekfaló? – szólalt meg Mole. Úgy tűnt, végre megértett valamit.

– Valami olyasmi – sóhajtottam. – Merre van? A lélekfalókat üldözi?

– Minden bizonnyal igen. Arról viszont sajnálatos módon nincs tudomásom, hogy merre járhat! – mondta Kregon és becsukta a könyvet.

Gondolkozni kezdtem. Hirtelen az eszembe jutott valami. 

– Főtanácsos! Igaz, hogy a lélekfalók mostanában sokkal aktívabbak?

– Így van! – bólintott.

– Nem hiszem, hogy miattam lenne ez. Inkább csak úgy voltak vele, hogy hasznos lenne az én lelkem is a tervükhöz.

– Terv? – nézett rám Mole. – Szerinted gondolkoznak ezek? Úgy értem, hogy a legtöbb eléggé bolondnak tűnik! 

– Szerintem nagyon is gondolkoznak, még ha nem is mondanak sok mindent, csak vihognak – mondtam.

– Mire gondolsz gyermekem? – kérdezte Kregon. 

– Ha én lélekfaló lennék, és meg lenne hozzá az erőm, akkor a lelkek kútját támadnám meg! – mondtam komolyan.

Goodbye

Meredten bámulta a látszólag elhagyott házat egy fa tetejéről. Kicsi kémei, teljes némaságban néztek befelé az ablakokon. Mindent látott, amit ők láttak. Tudta, hogy hamarosan eljön az ideje, hogy mindent jóvá tegyen.

– A Lelkek Kútját? Dehát az lehetetlen! Mégis mire alapozod ezt? – kérdezte Kregon.

– A lélekfalóknak a kút olyan lehet, mint egy tolvajnak a városi bank széfje! Az emlékben láttam, hogy Kornalis hogyan nézte a lelkek folyamát. Már máskor is feltűnt, amikor útjukra engedtük a begyűjtött szellemeket, hogy nehezen veszi el róla a tekintetét! Miért volna lehetetlen? Némelyik lélekfaló már nagyon régóta nyeli el a lelkeket. Hiába őrizzük a kutat, ők sokkal erősebbek! – néztem a Főtanácsosra.

– Uram! Van esetleg más védelme is a kútnak az őrségen kívül? – kérdezte Mole.

– Kornalis mészárlása után mágiával is biztosítottuk a szent helyet. Még az őrangyalok segítettek benne! A lényege abban rejlik, hogy a túlságosan nagy erővel rendelkező kaszások erejét visszafogja.

– Khm, a lélekfalók megzabálták az őrangyalokat. Biztos, hogy így is hatásos ellenük az a mágia?

– A manóba! Ez a varázslat még a végén számunkra lesz kellemetlen! – kezdte a halántékát masszírozni Mole, miközben egy szivart vett elő másik kezével, a kabátjának zsebéből.

– Hogyan? Úgy véled, hogy a lélekfalók rendelkeznek az elnyelt őrangyalok mágiájával is? – húzta össze a szemöldökét Kregon.

– Amikor az a polgárháború volt az emberek világában, láttam egy fekete rózsát… – kezdtem.

– Mély nyomot hagyott benned az a növény! – vágott közbe Mole.

– Nem érted! Szerintem Kornalis csinálta! Az emlékben, amit láttam, ugyanolyan fekete rózsát adott Nilkének! Tudtommal a kaszások nem tudnak virágokat növeszteni! Az őrangyalok viszont az élethez tartoztak. Ebből kifolyólag arra tippelek, hogy igen, valamilyen mértékben tudják használni az őrangyalok mágiáját! – fejeztem be.

– O-ó! – mondta a főtanácsos. Meglepett, hogy erről ezek szerint ő sem tudott.

– Ez nem o-ó, hanem egy hatalmas probléma, ha igaz! – gyújtott rá Mole a cseresznyés szivarra. Úgy tűnt, hogy nem érdekli, hogy hol van. Nyugodtnak tűnt, de megérzésem szerint ez már az esélytelenek nyugalma volt.

– Meg kell törnünk a varázslatot! Erre azonban csak te és Kornalis lehettek képesek a mi oldalunkról!

– Nagyszerű kilátások, főleg, hogy azt a madaras bolondot azt sem tudjuk merre van! A lélekfalóknak eszük ágában sem lenne megtörni, ha csak a kaszásokat gyengíti le az erőtér.

– Így van. Viszont, meg tudjuk találni Kornalist! – mondta a főtanácsos.

– Végre egy jó hír! – fújta ki a füstöt Mole.

– Akkor mire várunk? – fakadtam ki. Hiába voltam valaha őrangyal, gőzöm sem volt, hogy hogyan kellene megtörnöm egy varázslatot.

– Gyertek utánam! – A könyv eltűnt Kregon kezéből és elindult. Intett egyet, mire megjelent egy újabb csigalépcső a terem sarkában. Ez nem kőből volt, hanem fából. Megráztam a fejemet és elindultunk utána Mole-al.

Ahová az öreg vezetett minket, egy padlás helyiség volt, tele mindenféle kacattal. Takarítót biztosan régóta nem látott, hiszen olyan fekete pókhálók lógtak mindenhonnan, mintha felaggatott zsebkendők lettek volna.

– Vigyázzatok! Ne nyúljatok semmihez! – figyelmeztetett minket Kregon.

– Mi ez, a 13-as raktár? – fintorodtam el.

– Az meg micsoda? – kérdezett vissza a főtanácsos.

– Egy sorozat, amiben... nem érdekes... – hagytam végül annyiban.

Hamarosan megláttam, hogy hová jöttünk. Az egyik ablak mellett egy nagy kalitka volt, benne egy hófehér varjúval. Meglepődtem, hogy nem a megszokott fekete. Mindenesetre szép állat volt. A Főtanácsos odament a madárhoz.

– Kornalis! Szükség van rád! Ha hallasz, menj a Lelkek Kútjához azonnal! – mondta a madárnak mindenféle komolyabb magyarázat nélkül.

– Vááá... Ve... Vettem! – rikoltott a varjú.

Rájöttem, hogy a varjú tulajdonképpen egy telefon és tolmácsolja Néma Leventénk szavait.

– Indulhatunk! – fordult meg és csapta össze a kezeit vigyorogva Kregon. Nem értettem ezt az optimizmust. Visszamentünk a tanácsterembe, közben fejemmel kipókhálóztam mindenhol, amerre a padláson jártam. Még Mole-al szedegettük hajamból a dolgokat, amikor az öreg kezeibe idézett egy tollat és egy noteszt, majd beleírt valamit.

– Szólt a többieknek? – kérdezte Mole.

– Így van! Nem mindnek, de van egy olyan érzésem, hogy kelleni fog az erősítés! – hagyta el a termet.

Izgulni kezdtem, de követtem. Mole még mindig szivarjával baktatott utánam. Közben leszedett még pár pókhálót a kobakomról. Én voltam a legalacsonyabb, mégis csak én voltam annyira béna, hogy ezekbe belegyalogoltam.

Lementünk a kő csigalépcsőn, ahol a színes gyertyák egymás után hunytak ki nyomunkban, majd a kopár udvarra értünk. Kivételesen lehetett hallani, hogy távolabb az újoncok gyakorlatoznak, látni azonban most is csak a ködöt láttam és az azon átsejlő színes fénycsóvát, ami az őrök fegyvereit jelezte. Sötétzöld és világos narancssárga ezúttal. Elmentünk mellettük, majd felszálltunk Mole szekerére. Kregon és a társam előre, én pedig hátra a nyomorult Nina mellé. Ahogy megindultunk, azonnal flipper golyót kezdtek játszani a szemei a gödrükben. Visszatértem inkább a felhős égbolt bámulásához a ködön keresztül. Nem volt túl érdekfeszítő, de úgyis járt az agyam, szóval mindegy is volt.

Döc, döc, döc. Gurult a szekér órákon át. Próbáltam felidézni minden kedves emlékemet rövidke életemből és halál utáni létemből arra az esetre, ha többé nem jönnék ki abból a barlangból. Sokat gondolkoztam Kornalison is. Valamilyen szinten megértettem a cselekedeteit, de furcsa egy fickó maradt továbbra is a szememben. Korábban mérges voltam rá. Féltem tőle. Most pedig megkedveltem? Valahol talán sajnáltam is egy kicsit, hiszen csak a varjai voltak neki, azokon kívül pedig mindenki kerülte nagy ívben. Nem, nem ok nélkül. Tett bőven azért, hogy ne legyen közkedvelt figura, én viszont már nem tudtam haragudni. Megbékéltem azzal, amit tett ellenem és értem.

Megállt a szekér, mi pedig lemásztunk róla. A hegy előttünk magasodott, bár ezúttal is csak az őrök fegyvereinek fényét és a középen égbe tekergő lelkek kavalkádját lehetett tisztán látni. A többi kaszás is gyülekezni kezdett. Látszott az arcukon, hogy gőzük sincs, hogy miért jöttek.

– Mit írt nekik? – kérdeztem a Főtanácsost.

– Mit írtam volna? Azt, hogy jöjjenek ide! – válaszolta. Erre pofán vágtam magam.

Bementünk a barlangba. Ő már ott volt, az egyik madarával a vállán és a lélek örvényt figyelte, szinte megbabonázva. A lépteink zajára mégis hátrafordult. Eszembe jutott, hogy hogy a fenébe hall, ha fülei sincsenek! Mivel rájöttem, hogy ez rohadtul nem fontos, elhessegettem a gondolatot és figyeltem.

– Köszönöm, hogy eljöttél! – mondta neki Kregon.

A madárijesztő felsőtestével a kút felé fordult és rámutatott. Engem és Mole-t ezúttal le sem bagózott, így én sem szólaltam meg.

– Igen, úgy vélem, hogy azt akarják! Te mit gondolsz? – kérdezte a Főtanácsos. Kornalis csak bólintott egyet. – Igaz, hogy rendelkeztek az elnyelt angyalok mágiájával? – kérdezte tovább.

Kornalis felemelte a kezét és ujjaival mutatta, „kicsit”.

– Ebben az esetben meg kell törnötök a területet védő mágiát. Ez ugyanis csak a kaszásokat fogja legyengíteni! – dörzsölte a kobakját Kregon.

Kornalis kinyújtotta felé a kezét és kivételesen rám nézett. Megilletődtem kissé, hogy mi a frászt akar. Fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálnom!

Kregon a kezébe idézett, egy most már harmadik fajta könyvet, aztán a madárijesztő kezébe nyomta, aki azzal a lendülettel hozzám vágta. Elkaptam, de kissé hátrébb kellett lépnem, hogy kitámasszam magamat.

– Mindenki más a bejárathoz és a hegy tetejére! – kiabálta el magát a Főtanácsos. A tömeg meg is indult, bár továbbra sem voltak beavatva a tervbe. Volt egyáltalán terv?

– Kááár! Ke... kettőszázhuszonhat! – kiabált rám a varjú.

– Mi? Ja, az oldal! – kezdtem is lapozni. – „Angyali erőtér semlegesítése: Az őrangyalok álljanak kör alakba minél többen, nyújtsák ki a karjukat egyenesen, tenyerüket az ég felé tartva, majd kezdjenek el a Magasságoshoz imádkozni.” – olvastam. – Mi a szar ez? – horkantam fel, mire Kornalis nagyon csúnyán nézett rám.

– Jól van, na, folytatom! – mondtam és visszabújtam a könyvbe. – „Az ima: Magasságos esdeklünk figyelmedért! Könyörögve kérünk, adj erőt, hogy e-varázsteret semlegesítsük! Miközben az imát ismételgetik, adják át magukat az energiáknak, és képzeljék el, ahogyan az feléjük áramlik.”

– Ez egy faszság! – ezúttal csak gondoltam. – Hogy a fenébe álljunk ketten körbe? Te pedig beszélni sem tudsz! Remélem, hogy nem a varjú fogja nekem itt visítani az imát! – szólaltam végül meg.

Nem mondott semmit. Sem ő, sem a madár. Csak odajött hozzám, megfogott és szembeállított a kúttal. Gondosan ügyelt rá, hogy ne menjen egyikünk sem túl közel a forgataghoz, hiszen az végzetes lehetett volna számunkra is. Ezután a szokásos fordulásával megindult és a földben lévő hasíték másik oldalán megállt velem szemben a leírt pozícióba vágva magát. Néhányszor átolvastam az imát, majd letettem a könyvet és beálltam én is a könyvben leírt módon.

– Magasságos esdeklünk figyelmedért! Könyörögve kérünk, adj erőt, hogy e-varázsteret semlegesítsük! – motyogtam.

– Kár! – kiabált a varjú, Kornalis pedig valószínűleg megölt volna megint, ha szemmel ölni lehetne.

– Szóval hangosabban... – állapítottam meg. Lámpalázam volt, de megpróbáltam összeszedni magamat.

– Hidd is el! Kááár! – kontrázott megint a madár.

Ismét elmondtam a szöveget. Aztán újra meg újra. Próbáltam az energiákra is figyelni, de gőzöm sem volt, hogy ha sikerül, akkor milyen érzés lesz. Illetve, hogy egyáltalán valóban érzem-e, vagy csak beképzelem.

– Tudják! Kár! Kár! – rikoltott fel egyszer csak a varjú.

Pánikba estem. Ezt már Kregon és Mole is hallották, így a főtanácsos azonnal intézkedni kezdett, hogy megszervezze a védelmet. Végre beavatta a többieket is abba, hogy mi történik. Nekünk csak egy „Folytassátok!” parancs jutott. Tovább kántáltam, de egyre idegesebb voltam. Illetve nem csak én, Kornalis is. Az nem volt egyértelmű, hogy rám mérges, vagy az egész helyzet nem tetszik neki. Mindenesetre fenntartotta a pózt és láttam rajta, hogy koncentrál.

Elmondtam a szöveget ezerszer, kétezerszer. Figyeltem az energiákra, de egyre inkább arra jutottam, hogy ehhez ketten nagyon kevesek vagyunk. A lélekfalók pedig minden egyes perccel közelebb kerültek hozzánk.

Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Már tényleg könyörögtem a Magasságoshoz, pedig abban sem voltam biztos, hogy létezik, csupán nagyon reméltem. Zajt hallottam. Hamarosan rádöbbentem, hogy megérkeztek. Fegyverek ütődtek egymáshoz, ordítások és morgások visszhangja töltötte meg a teret. Egyre kétségbeesettebben imádkoztam. Végül valamit érezni kezdtem. Reméltem, hogy nem csak beképzelem. Nem hagytam abba a kántálást. Az energia körülölelt, magához szorított, majd egyszer csak pukkan egyet. Kornalisal mindketten elrepültünk a kút közeléből és a földön landoltunk. A madár felreppent, majd leszállt gazdája mellé.

Egy sötét foltot láttam meg a szemem sarkából. Odakaptam a fejemet. A feketeség egyre sűrűbb lett, majd egy ismeretlen, éles férfihang megszólalt:

– Jajj nekeeem, elkéésteeem! – vihogott. Nemsokára testet is öltött a lény, ami egy fekete bőrű, magas, szarvas koponya fejű valami volt. Wendigo!

Kornalis azonnal felpattant, kezébe idézte kaszáját és támadóállást vett fel. Én is feltápászkodtam, bár nem annyira gyorsan. Láncos sarlóm megjelent az én kezemben is. Próbáltam felkészülni arra, hogy rá kell ugranom a szörnyre.

– Réégen lááttalak, barátom! – kacagott tovább. – Őöö pediiig, az angyalkaa? – vinnyogott miközben rám nézett.

Kornalis madara nekirepült a wendigo fejének. A lény egy darabig hadonászott, aztán úgy döntött, hogy inkább a fegyverével rendezi le. Egy fekete íjpuskát hívott elő. Kilőtt néhány nyilat. Az egyikkel sikerült is eltalálnia a varjút, ami a lövedékkel együtt eltűnt.

– Köszönöööm! Fiiinom volt! – vihogott.

A madárijesztő nekiugrott a kaszájával, de mire odaért, az már csak a földbe tudott beleállni. A wendigo méterekkel arrébb nevetett, majd egy nyilat küldött Kornalis irányába. Odaugrottam és a sarlómmal kivédtem. Közben társam visszaszerezte fegyverét, és hálából fellökött. Csak utána láttam meg, hogy ennek oka valószínűleg egy felém száguldó nyíl volt.

– A kurva anyádat! – ugrottam fel és ezúttal én kezdtem a wendigo felé szaladni. Egy könyök állta az utamat, amely egyenesen az orromba fúródott. Kornalis könyöke. Egészen kemény volt ahhoz képest, hogy elvileg szalma.

– Neeeheee! Eelrontod aa jááátékomat! – vonyított a szörny, majd kilőtt jó pár nyilat Kornalis felé. Minden ügyességét összeszedve kerülgette azokat. Úgy tűnt, hogy sikerült neki, közben pedig megint felálltam.

– Minek ellenség, ha az ember lányának ilyen barátai vannak? – morogtam egyet. Közben megláttam, hogy valami nem stimmel. Kornalis meredten állt, a wendigo pedig vele szemben vihogott. Jobban körbenézve megláttam: a nyilakkal nem megölni akarta Kornalist, hanem megbénítani. A lövedékektől az árnyéka teljesen úgy nézett ki, mint egy sündisznó!

– A büdös francba!

– Tee jössz, kicsi láány! – fordult felém a wendigo a nyílpuskájával. Lőni ezúttal nem volt ideje, mert a hegy nyitott tetején át, egy hatalmas sereg varjú repült be és megrohamozta a szörnyet. Az egyik madár a földre szállt és rám kiáltott:

– Öld meg! Kár!

– Mi? Hogy a fenébe? Sokkal erősebb nálam az az izé!

– Nem őt! – rivallott ismét rám a madár, majd Kornalisra nézett, aki halvány narancssárga szemekkel tekintett rám.

– Mi? Nem! Miért tennék ilyet?

– Erő! – mondta a varjú.

A wendigo még mindig a varjakra lövöldözött és próbálta őket hessegetni. Gondoltam rá, hogy odamegyek és kiszedegetem a nyilakat Kornalis árnyékából, ameddig a rém a madarakkal harcol, de túl közel volt hozzá és lassú lettem volna. Nem akartam megölni, pedig ő már egyszer velem megtette. Sírhatnékom volt, de már nem voltam ember, könnyek nem jöttek a szememből és a levegőt sem kellett kapkodnom, csupán a torkomat fojtogató elviselhetetlen érzés volt ugyanaz.

Erősen megmarkoltam fegyveremet, megindultam és szaladtam néhány métert, majd a láncot meglendítve a sarlót egyenesen Kornalis mellkasába vágtam. A fegyverem magába szívta a madárijesztőt. Abban a pillanatban a varjak is nyomtalanul eltűntek. Ahogy a sarlót visszarántottam és a markomba fogtam, az egy hatalmas, gyönyörű kaszává változott. Nem ugyanaz volt, mint Kornalisé. A nyélbe rúnák voltak vésve, amik narancsosan fénylettek, a pengéhez pedig egy fém, varjúéról mintázott koponya kapcsolta hozzá. A koponya szemének üregében vörös fény izzott. Én magam is megváltoztam, de azt nem tudtam, hogy miképpen, csak éreztem.

– Brááávó! Miiicsoda eelőőadááás! – nevetett a wendigo és ismét rám fogta az íjpuskát, majd lőni kezdett.

Elrugaszkodtam és futni kezdtem. A mozgásom teljesen más lett. Gyorsabb voltam, az ösztöneim és érzékeim kiélesedtek. Egymás után kerültem ki a nyilakat, ügyelve arra is, hogy az árnyékom véletlenül se oda essen, amerre azok haladnak a levegőben. Meglepetésemre sikerült. A kaszával felé suhintottam, de ellenfelemet sem kellett félteni. Egyszerűen eltáncolt előle és újabb nyílzáport eresztett meg felém.

Eközben a csata odakint is folyt. A barlang bejáratánál már elkezdtek a küzdő felek befelé nyomulni, néhányan pedig - kaszások és lélekfalók egyaránt - belezuhantak fentről a lélekkútba.

A wendigo a tömeg felé fordította fegyverét és lőtt, hogy ezáltal is növelje erejét. Mindegy volt neki, hogy kaszást talál el, vagy a saját csapattársát. A lényeg csupán az volt, hogy egyre nagyobb és nagyobb legyen.

Nem volt esélyem ellene amikor ismét engem vett célba, valami nagy beállt elém. Mole tért vissza és pörgő fegyverével védte ki a nyilakat.

– Menj innen! – kiáltottam és kiugrottam mögüle, hogy a kaszával megkergessem a wendigot. Nem álltam meg, de meglepődtem rajta, hogy a hangom nekem is sokkal magasabb lett, szinte visítottam. Szemem sarkából láttam, hogy Mole is megrökönyödött. Valószínűleg a látványt sem tudta megszokni ennyi idő alatt és a hangom is sokkolta. Ez nem tartotta viszont vissza attól, hogy utánam szaladjon és besegítsen.

Nem akartam, hogy baja essen. A fegyveremet meglendítve, ki tudtam verni a szörny kezéből az íjpuskát, ezzel együtt viszont a kaszát is elejtettem. Ha visszahívtam volna, ugyanezt meg tudta volna annyi idő alatt ő is tenni. Mole pedig száguldott felénk. Minden erőmet összeszedve elrugaszkodtam a talajtól, nekiugrottam a wendigonak. Magamhoz szorítottam. Hátamon éreztem, hogy valami megmozdul.

– Szárnyak! – döbbentem rá. Segítségükkel még jobban ellöktem magamat a földtől a szörnyeteggel együtt és belerepültem egyenesen a lelkek kútjába.

×××××

Az áramlat szétválasztott minket. Már nem csak azt láttam, ami előttem volt, hanem mindent körülöttem. Valóban megváltoztam! Az arcom helyén egy madár koponya volt, bőröm fekete lett, hajam sötétkék és hatalmas, fekete szárnyak voltak a hátamon.

Mole a kút előtt térdelt szomorú arccal, és a színes kavalkádot nézte. A hegy körül a csata elülni látszott. A lélekfalók veszítettek a lelkesedésükből, ahogy észlelték a wendigo végzetét. Többen azonnal menekülőre is fogták.

Testem megrándult, majd Kornalis kiszakadt belőle. Én visszanyertem eredeti formámat. Ezután a madárijesztő és a wendigo is vergődni kezdett a levegőben. A lelkek egymás után távoztak a testükből. Ekkor döbbentem rá, hogy Kornalis varjai az általa elnyelt lelkek voltak, hiszen úgy repültek ki belőle. Egészen addig folytatódott ez, ameddig a két lélekfalóból csak két férfi maradt.

A wendigo szelleme hamar eltűnt, Kornalis viszont még kacsintott egy utolsót rám, gyönyörű zöld szemeivel, mielőtt semmivé foszlott a csibészes mosolyával együtt.

Lelkemet hirtelen teljes nyugalom és boldogság járta át, majd megszűntem teljesen Lucy-ként létezni.

Nem tudom, hogy milyen voltál igazából. Jó vagy gonosz. Azt sem, hogy mit jelentettél nekem. Talán barátság, vagy sosem volt szerelem? Utunk most itt véget ért. Remélem, egy következő életünkben megismerhetem, hogy ki is vagy valójában!

VÉGE!

(Köszönöm szépen a szerkesztést Zora 💗)