Mennydörgés: I. Fejezet/2

Sandro

Sandro fiatal férfi volt, aki gyermekkora óta arra készült, hogy istene parancsait kövesse szerzetesként. Semmi más nem is érdekelte őt, annak ellenére sem, hogy nem maga az Úr, csupán idősebb - és tapasztaltabb -, papok mondták meg neki, mit kell tennie. Hitt bennük, hitt nekik és hitt az istenében is. Bár életerős, jóképűnek mondott férfi volt, Sandro a nőkkel sem foglalkozott. Vallása ezt nem engedte meg neki, ő maga pedig úgy gondolta, csekély áldozat ez tőle azért cserébe, hogy egy ennyire fontos feladata van, mint az Isten szolgálata. Így tengette ő napjait egy kolostor falai között, nem egyedül, mégis magányosan.

Egy nap, éppen, amikor a huszonegyedik születésnapját betöltötte, az Úr álmában megjelent előtte:

– Gyermekem! Te, aki mindig mindent megtettél, amit a többi szerzetes kért tőled a nevemben. Te, aki asszonyt még nem érintettél szent szolgálatod okán. Te, akinek imáit naphosszat hallgatom! Mondd csak, miért teszed mindezt? – kérdezte tőle a fénylő arcú, csuklyás alak, aki szólt hozzá.

– Uram! Valóban te lennél az? Semmilyen feladat, alázat vagy áldozat nem elég nagy számomra azért, hogy téged szolgálhassalak!

– Haszontalan, értelmetlen. Én magam soha nem kértem és nem is kérnék tőled olyan dolgokat, amiket ezek a szerzetesek a nevemben elvárnak! Példának okán, szerinted mi értelme van annak, hogy nem hálhatsz nőkkel?

– Ezt nem értem! gondolom, fontos, hogy a fő feladatomra koncentráljak. Mondd, mit vársz el tőlem, ha nem azt, amit eddig csináltam? Megteszek bármit!

– Te sokkal nagyobb feladatokra vagy hivatott annál, hogy egy kolostor falai között porosodjál!

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam neked! - hajtotta le Sandro a fejét istene előtt. - Adj nekem útmutatást, és én aszerint fogok cselekedni!

- Először is! Hagyd magad mögött a kolostort és ezeket az álszent alakokat! Másodszor. A te feladatod lesz, hogy néped számára elhozd a dicsőséget!

Sandro engedelmeskedett a fénylő alaknak. Mindent megtett, amit Otthar, az Úr kért tőle. Otthagyta a kolostort és nekiállt a Napisten prófétájaként híveket szerezni. A jelentkezők között legtöbben harcosok voltak, de akadtak olyanok is, akiket valamilyen tudomány érdekelt és azzal próbáltak hozzájárulni a fiatal férfi szent feladatához. A mágia és alkímia használata kapcsán Sandro eleinte bizonytalan volt, de miután az Isten biztosította őt, hogy jó úton járnak, nem akadékoskodott.

Ekkor tapasztalta meg először, milyen érzés az, ha barátai vannak és milyen szórakozni. Sandro társaságát meglehetősen szerették a hölgyek, hiszen hiába volt tapasztalatlan, a szemnek kellemes vonásokkal rendelkezett és odaadó szeretőnek bizonyult. Ő maga nem szívesen választott közöttük, ezért gyakran megesett az is, hogy egyszerre több lányt szórakoztatott szállásán. A légyottokról ilyenkor is mindenki elégedetten távozott.

Huszonhárom éves korára már harminchat férfit nevezhetett társának, akik tűzön-vízen átkelve támogatták őt küldetésében. További kétszáznegyven katona fölött rendelkezett, akik segítették őket céljaik elérésében. Itt volt az ideje, hogy aktívan nekikezdjenek feladatuknak.

Terjeszteni akarta Otthar mindenhatóságát, és megtéríteni minden hitetlent.

Mivel pusztán szép szavakkal nem jártak sikerrel, agresszívebb módszerekhez folyamodtak. Erőszakkal próbálták meggyőzni az eretnekeket.

Aztán eljött az, amire senki sem számított. Szent feladatukban megállította őket egy másik isten. Egy isten, akinek létezéséről még soha nem hallott. Haragját hatalmas áldozatok árán sikerült csak az egykori szerzetesnek és társainak megfékezni. A borzalmak pedig ezzel nem értek véget. Sandro ostobaságáért hatalmas árat fizetett.

Orzes

Orzes magas, izmos testalkatú férfi volt. Zöld, pikkelyes bőrrel, szarvakkal, agyarakkal és gyík farokkal, melynek végén valamilyen uszonyszerű képződmény díszelgett. Haja hosszú, csapzott, fekete volt, szemei pedig vörösen izzottak. 1166 éves létére, korának nyoma sem volt megjelenésén. Pontosan ugyanúgy nézett ki, mint aznap, amikor sárkány lett. Sárkány. Gyakran nevezték így a többiek őt és csapattársait. Bár alapvetően negatív jelző volt, az uralkodónak tetszett ez az elnevezés. A sárkányok erősek voltak és veszélyesek, akárcsak ők.

Az Ozuruk Harcosok vezetője éppen a terepasztalt bámulta, amikor egyik társa belépett hozzá.

– Főnök!

– Ne most, Zaid, gondolkodom. Azt hiszem szükségünk lesz még egy falra a város köré.

– De főnök! Valami történt!

A férfi felemelkedett lassan görnyedtségéből, és az imént érkezett csatlósa felé fordult.

– Mi történt? – kérdezte unottan.

– Az őrszemek észrevettek egy villanást az erdő szélénél!

– Egy villanást. És ezzel én mit csináljak?

– Nem... nem is a villanás a legjobb szó, talán inkább robbanás... Igen, robbanást mondtak! – helyesbített Zaid.

– Megtámadtak minket?

A robbanás szó hallatára nyugtalanság lett urrá rajta. Mindig is tartott tőle, hogy az orkok megelégelik az erdő kisajátítását és megtámadják őket. Szerencsére ellenségei nem nagyon szerettek robbangatni, de az eszközeik megvoltak hozzá. Orzes pedig nem volt felkészülve egy ilyen támadásra. Tényleg kell az a fal... minél előbb! Védőpajzsok sem ártanának... Azokat honnan szerezzek? – gondolkozott.

– Hát, bármi is történt, még nincsenek itt, viszont lehet érdemes lenne utánajárni a dolognak. – válaszolta társa.

– Rendben. az nem árthat meg. Én is megyek!

– Igenis, Főnök!

– A'leth merre van? - kérdezte Orzes.

– Thronk-kal.

– Jó. Szólj Wylonn-nak, Devennek, és Garrinnak, hogy jöjjenek, mert körülnézünk. Hozz néhány agyalágyultat is. – Orzes a trollokat hívta így. – Én is hozom a felszerelésemet. A kapunál találkozunk. Szólj Thronknak is, hogy elmegyünk. Tudjon róla, ha bármi történne velünk.

– Rendben Uram! – mondta Zaid, majd elszaladt, hogy értesítse a többieket.

Ha megtámadták volna őket, valószínűleg már tudnának róla. Ennek ellenére Orzes úgy érezte, meg kell néznie, hogy mi történt. Felöltötte bőr mellvértjét és magára csatolta övét, amelyen két pengéje pihent hüvelyében, majd elindult a kapuhoz.

Zelas

Szaladt, ahogy lába bírta, bár pontosan ő sem tudta hová. Egy tisztásra érve megállt, hogy kifújja magát. Talán már elég messzire kerültem a szakadéktól – gondolta.

Meleg, fülledt éjszaka volt, a lányt mégis rázta a hideg. Izzadt, minden végtagja remegett. Most kezdte csak igazán felfogni, mit tett az imént.

– Miért tettem?

Logikus válaszai nem voltak erre a kérdésre, csak egy érzés, ami erősebb volt mindennél, amit korábban érzett. Egy érzés, amit csak az ork fiú volt képes kiváltani belőle. Már látta őt korábban is, akkor is átjárta ez a furcsa bizsergés. Igazából már az előtt is érezte, hogy meglátta volna a harcost. Egyszerűen tudta, hogy a közelében van.

– Eleve ostobaság volt odamennem, de ha már úgy alakult és segítettem neki, el kellett volna szelelnem minél hamarabb! Ehelyett mit csináltam? Közelebb mentem hozzá! Egy idióta vagyok! Ez nagyon nagy hiba volt! Különösen az, hogy utána a szemébe néztem! A gyönyörű, tűzben izzó szemébe – szidta magát, hiszen ez volt az a pillanat, amikor teljesen elvesztette az irányítást teste felett. A tűzvarázsló harcos az ő lelkét is lángra lobbantotta, pedig időnként Zelas abban sem volt biztos, hogy van neki olyanja. Kínlódott, fel-alá járkált a tisztáson, miközben mindkét kezével a haját tépte. Szeretett volna visszamenni a fiúhoz, miközben úgy gondolta, eleve oda sem kellett volna mennie. A józan ész és érzelmei harcoltak benne. Zelas soha nem volt túl stabil érzelmileg, és most sem hazudtolta meg önmagát.

– Valószínűleg most is ez a démon szuka kavart be nekem! Már régen uralkodnom kellene az ösztöneimen! – morfondírozott tovább az ösztönös énjét hibáztatva.

Ahogy kezdett kitisztulni elméje, rádöbbent merre van. Évekkel ezelőtt ezen a területen talált néhány orgava gyümölcsfát, aminek terméséből lopott párat barátnője születésnapjára ajándékba. Úgy döntött, ha már itt van, megint meglepi Goatyt kedvenc finomságával. Szegénynek úgy sem volt sok öröme mostanában.

Kutatott egy darabig, mire végre megtalálta a gyümölcsfákat. Szerencséjére termés is volt rajtuk, ezért szedett néhányat. Ezt követően elindult visszafelé. Most még hülyébb ötletnek gondolta, hogy elszaladt. Eleve messze volt otthonától, de úgy érezte, most már sosem fog visszaérni Hidden Havenbe. Mikor lettem ilyen érzelgős picsa? – morgott magában átgondolatlan cselekedetei miatt.

Órák múlva tért vissza a szakadékhoz, addigra a harcosnak már csak hűlt helyét találta. Bár számított erre, mégis, egy része bízott benne, hogy ott van még valahol. Sóhajtott egyet és tovább ment. Miközben sétált, szedett néhány gyógynövényt barátnőjének, hiszen ő készítette számára a gyógyító italokat is.

Még mindig három órányi gyaloglásra volt, hogy elérjen a vízeséshez, ami Hidden Haven kapuját elrejtette a kíváncsi tekintetek elől, amikor egyszer csak zajt hallott. Gyorsan elbújt egy fa mögé, és várta, hogy mi történik.

Egy csapat nagydarab férfi vonult az erdőben lóháton, pontosan abba az irányba, amerről ő érkezett.

– Biztos jó felé megyünk? – kérdezte társait egy számára ismerős hang.

– Igen, erre láttuk azt a valamit, de még messze vagyunk – válaszolta a másik.

– Te is láttad, Deven? Szerinted mi volt az? – kérdezte egy harmadik, az előzőt.

– Igen. Pont kinéztem az ablakon. Nem tudom. Olyan volt, mint egy robbanás. Szerintem még mindig ég ott valami – válaszolta Deven.

Tehát a tűzvarázslat volt, ami idevonzotta ezeket. Talán mégis jó döntés volt, hogy otthagytam. Ki tudja, miféle szerzetek ezek. Nem lett volna jó velük szemtől-szemben találkozni! – gondolta a lány.

– Fejezzétek be a pletykálást és haladjunk! Majd megtudjuk mi volt, ha odaértünk – szólt társaira ismét a korábbi, ismerős hang.

– Igenis Főnök! – válaszolták a többiek.

Főnök? Na ne! Ez lehet, hogy Orzes, a kibaszott sárkány? – morfondírozott Zelas, majd megpróbált kikukucskálni a fa mögül. Tényleg ő volt az. Négy másik ozurukkal lóháton és néhány mellettük lézengő mutáns trollal. Basszameg! – gondolta.

Zelas tökéletesen rálátott a zsarnok uralkodóra, aki családját lemészároltatta. A lány páncéljára erősített dobókések égették az oldalát. Már fogta meg az egyiket, hogy Orzes felé hajítsa, amikor az utolsó pillanatban valami isteni sugallat azt tanácsolta neki, hogy ne tegye.

Egy kés nem lesz elég ez ellen a szarházi ellen. Ha valami csoda folytán sikerül mégis megölnöm, akkor is végem van. van még rajta kívül négy. Esélyem sincs! Még átváltozva is kockázatos. Ha meglenne az a fegyver… de nincs meg… az sem biztos, hogy egyáltalán létezik – agyalt tovább.

A lány ismét nekifeszült a fának, amelynek tövében meghúzta magát, lehunyta szemeit és várta, hogy elvonuljon mellette az ozuruk csapat. Minden idegszálával arra koncentrált, hogy legyőzze magában azt a vágyat, hogy nekimenjen Orzesnek.

Nem vették őt észre. Egyre távolabbról hallotta a beszélgetésüket és a lovak lépteit. Lehet, hogy elszalasztottam életem lehetőségét – gondolta. Amikor úgy érezte, már elég messze vannak tőle, ismét magára kapta málháját és fegyvereit, majd folytatta útját.

Alig állt a lábán, mire végre megérkezett Hidden Havenbe. Ahogy az egész környéket, magát a várost is apró, fehér és világoskék kristályok világították meg, amelyeket Ifritlángnak neveztek. Egy legenda szerint, csaknem ezer évvel ezelőtt egy ifrit – bármi is legyen az – feláldozta magát, hogy a halálba vigyen hat ozurukot. A kavicsok a mese szerint az akkor felszabaduló energiákból keletkeztek a Stonecrest vízesés területén. Hiába élt itt a lány már négy éve, ezt a látványt továbbra is különlegesnek találta.

A város kőépületeinek hófehér színét megfestette a kristályok hideg és sejtelmes fénye. A két oldalán voltak a lakó épületek. Középen a fő utca választotta el őket egymástól, ami egyenesen a palotába vezetett. A palota egy a barlang hátuljában elhelyezkedő, fallal körülvett, magasba nyúló épület volt egy hatalmas, világító kővel a tetején.

Amikor belépett a Kiskecskével közös lakásukba és lerúgta végre csizmáját, az felért egy megváltással.

– Hol voltál már megint? Halálra aggódtam magam! – ripakodott rá Goaty.

A lányt eredetileg Gottynak hívták, csak Zelas hívta kecskének, hiszen arra hasonlító szarvai és patái voltak. Egyébként a diabolik nagyon szépnek tartotta barátnőjét hófehér hajával, bőrével, és az azon lévő kis fekete csíkokkal. Na meg a nagy piros szemeivel. Persze nem sűrűn mondogatta. Nem volt az ő stílusa.

– Csak jártam egyet. Kiszellőztettem a fejem – válaszolta táskáját ledobva. Megrázta haját és nyújtózkodott egyet. Érthető volt barátnője aggodalma, hiszen nemrég veszítette el párját, akit valószínűleg egy szörny tépett szét. Talán pont az, akit az orkkal kivégeztek.

Goaty a nyakába ugrott és megölelte.

– Ork szagod van! – célzott arra a hercegnő, hogy a lány megizzadt. Ezt pont eltaláltad! – gondolta Zelas, miközben lefejtette magáról a lányt.

– Köszönöm a bókot! – válaszolta végül a diabolik, majd folytatta: – Hoztam neked valamit! – bökött a táska felé. Goaty odament.

– Na neee! – kiáltott fel barátnője, ahogy kibontotta a málha száját.

– Azért nem ekkora nagy dolog. Kissé elkóboroltam, aztán ha már arra jártam, gondoltam hozok néhányat! – mondta. Na persze, órákat gyalogoltam, a hátam meg beszakadt, de ezt neki nem kell tudni! – tette hozzá gondolatban.

– Imádlak büdösen is, te kis szutyok! – mondta Goaty, miközben a gyümölcsöket nézegette.

– Tudod mit? Én elhúzok zuhanyozni, addig te keríthetnél nekem valami kaját, mert kezdek éhen dögleni. Így nem leszek büdös sem és nem kell attól sem félned, hogy összegányolom a konyhát!

– Rendben, de ezzel nem végeztünk! Képes voltál eltűnni egy szó, vagy üzenet nélkül? Mi a csodát gondoltál, hogy fogok erre reagálni?

– Hát, őszintén szólva nem gondoltam rá. Csak úgy éreztem, mennem kell és mentem – mondta Zelas, majd nyomatékosításként megvonta vállát.

– Hát ez az! – sóhajtott. – Menjél szépen zuhanyozni! – válaszolta Goaty.

– Igenis, Hercegnő! – bólintott a diabolik, és elindult a zuhanyzó felé. Gotty egyébként tényleg hercegnő volt. Az anyja volt ugyanis Hidden Haven uralkodója.

A fürdőszobában megszabadult ruháitól, megnyitotta a csapot és belépett a zuhany alá. A víz nem volt túl meleg, de nagyon hideg sem. Ideges volt még mindig Orzes miatt. Elképzelte újra meg újra, hogy hogyan filézte volna ki a sárkányt, aki lemészároltatta a családját. Szerette volna valahogy levezetni a feszültséget. Jobb megoldás nem jutott eszébe, csupán az, hogy segít magán. Ismét az orkra gondolt. Érezte, ahogy testét azonnal átjárja az izgalom. Szeretett volna ismét szeretkezni vele, de jobb híján, lábai közé nyúlt. Felidézte ismét az együttlétük minden apró mozzanatát. Bal kezével belekapaszkodott a zuhanyzó tartó állványába, közben jobb kezével magát izgatta. Elképzelte, ahogy beléhatolt, ahogy csókolta, ahogy a mellpiercingjeivel játszott. Felidézte a harcos tűzben izzó szemeit. Ettől még jobban felizgult. Ahogy közeledett a gyönyörhöz, egyre gyorsabb és durvább mozdulatokat tett. Korábban soha nem jutott el ilyen gyorsan a csúcsra, mint most. Amikor elérte, akkorát sikított, hogy be kellett kezével saját száját fognia, hogy barátnője ne hallja meg. Térdre rogyott és percekig próbált magához térni, mire végre elkezdett visszatérni a valóságba. Kielégült, de még mindig vágyott az orkra. Nem bírta kiverni a fejéből és nem tudta hogyan rugdossa ki őt onnan. Fejbe is vágta magát, de ez sem segített. Nagy nehezen felállt, elzárta a vizet, megtörölközött és felvette fürdőköpenyét. Még pár percig maradt és próbált magához térni, majd elindult, hogy visszamenjen Goatyhoz.

– Mi történt? Hallottam valami nyekkenést! – kérdezte Goaty amikor meglátta.

Szóval meghallotta. Sok hűhó semmiért – gondolta. – Belerúgtam a küszöbbe! – hazudta. Ezt kicsit kevésbé érezte kellemetlennek.

– Na menj, egyél! Sütöttem neked tojást, de kihűl, ha nem cuppansz rá most azonnal!

Zelas valami másra cuppant volna ismét rá a legszívesebben, de jelen helyzetben úgy volt vele, hogy a tojás is megteszi.

Az erdőlakók a kint élőkkel ellentétben nem használtak áramot. Olyan tűzhelyen főztek, amit szénnel, vagy egyéb éghető anyaggal tudtak begyújtani. A diabolik hálás volt barátnőjének a meleg ételért. Eredetileg ő csak arra gondolt, hogy hozhatna neki sajtot meg kenyeret a kamrából. köszöngetni persze nem akarta, így csak leült és enni kezdett.

– Képdeld! Végje megpuctult ac a pijos, pikkelyec vajami! – mondta Zelas tele szájjal. Ez különösen fontos információ volt Goatynak, mivel a lányok úgy gondolták, hogy ez végezhetett Seruunnal, Goaty párjával is.

– Ohh... te tetted el láb alól? Várj, azt akarod mondani, hogy azért mentél el? Te normális vagy? Téged is megölhetett volna! – kezdett Goaty pánikolni.

– Gott nyugi! Ebből egyiket sem mondtam, csak azt, hogy megdöglött! Nem mentem egyedül neki, és nem is én öltem meg. De örülök, hogy vége van. Amúgy nem, nem vagyok normális, de ezt te is tudod! – mondta a falat lenyelése után. Szent ég! Mi lenne, ha tudná, hogy Orzes és csapata, trollokkal, pár méterrel mellettem mentek el! – gondolkodott el.

– Helyes! Amúgy én is örülök, hogy elpusztult. Így már nem bánthat másokat! – nyugodott meg Goaty.

– Hála Nualának! – sóhajtott Zelas, és tovább evett. Neki is szívügye volt a dolog. Nem mondta senkinek, de ő is gyengéd érzelmeket táplált Seruun iránt.

Zelas már kezdett megnyugodni, amikor újabb kérdés következett.

– Amúgy ki végzett vele?

– Hogy? – Zelas hirtelen majdnem kiköpte az ételt, amikor barátnője eszébe juttatta a fiút újra. – Ja, igen. Egy ork – próbált közömbösnek mutatkozni.

– Egy? Mi a csoda? Hetek óta kergetjük mi is és a kintiek is, erre egy darab ork elintézi? Honnan tudod ezt?

– Nem... igen... Jó, ott voltam... kicsit segítettem neki. de nem én nyírtam ki! Sajnos. Az egyedül ő volt! Hagyjuk ezt és inkább mesélj te valamit! – próbálta terelni a témát a diabolik.

– Ez az egész elég zagyva, de jó, legyen. Rys válaszolt a levelemre. Azt írta, a hétvégén idejön.

– Hát... már csak ő hiányzott! Gondolom azt mondta, hogy segíteni akar, de mind a ketten tudjuk, hogy őt is csak kiszolgálni kell majd!

– Ne legyél undok, Zelas! Rys azért jön, hogy téged megvigasztaljon!

– Mehh... vigasztaljon inkább... valaki mást… – eredetileg azt akarta mondani, hogy „téged", de inkább visszafogta magát. A háta közepére sem kívánta Ryst, aki ugyan Zelashoz hasonlóan árnyharcos volt, de nem diabolik, a fiúk ugyanis nem bírták ki az átalakulást. Rys tizenkét éves kora óta üldözte Zelast a szerelmével, de a lány semmit sem érzett.

– Miért viselkedsz így? – kérdezte a hercegnő.

– Túlságosan ragaszkodó.

– Lefekszel vele!

– Le, de nem akarok tőle többet és ezt ő is tudja! Különben is, mindig eldöntöm, hogy soha többé, de aztán meglátom a kiskutya szemeit és nem bírom elküldeni.

– Mióta vigyázol te ennyire mások lelkére? Ha el akarnád küldeni, Rys már rég megtanult volna repülni!

– Lebuktam. Nem akarom elküldeni, csak bevarrni a száját mielőtt meglovagolom! Nem bírom a szerelmes faszságait.

– Nem jó ez így, ugye tudod? – ráncolta a kecske lány a szemöldökét.

– Most mi a frászt csináljak? Őt legalább ismerem, tudom mit várjak tőle. Nem kell elmennem ismerkedni, bájologni valami nyomorékkal. Rys-el csak szívességet teszünk egymásnak, aztán mindenki megy a maga útján tovább.

– De neki nem csak ennyit jelentesz!

– Ez már nem az én bajom! Soha nem mondtam neki, hogy szeretem.

– Kihasználod!

– Nem, kihasználjuk egymást. Ha neki ez nem felelne meg, nem csinálnánk. Amúgy meg ő is lefekszik más lányokkal! Nem tartozunk egymásnak semmivel!

– Várj. Ő is? Ezek szerint neked is van más?

Basszameg! Elszóltam magam! – gondolta. – Mi? Ezt nem mondtam! De ha van néha más, akkor mi van? Ahogy mondtam, nem fogadtunk hűséget.

– Jól van, csak sosem beszélsz másról.

– Mit kéne mesélnem? Azt, hogy milyen pózban csináltuk?

– Zel, ne csináld már! Egyszerűen nem tudtam, hogy vannak ilyen igényeid. Nem akarom, hogy részletesen beszámolj!

– Oké, mert én sem akarok! Köszi a kaját! – ezzel félretolta tányérját és felállt. – Azt hiszem én visszafekszem aludni, eléggé kivagyok merülve, jól esne egy kis pihenés. Van még a táskámban néhány gaz neked! Azokból tudsz varázsitalokat meg kenőcsöket kotyvasztani.

– Köszi! – válaszolta a Goaty sóhajtva, miközben Zelas elindult a szobája felé.

Orzes

Megérkeztek a szakadékhoz. A tűz helyenként még mindig pislákolt. Mi a franc történhetett itt? – gondolkozott.

– Mi történt itt? – tette fel a kérdést Zaid hangosan is.

– Nem tu… – kezdett bele Orzes mondandójába, majd lehajolt és elkezdett egy kupac füstölgő hamut vizsgálni.

– Mi az? – kérdezte Deven.

Orzes leguggolt és egy fél koponyát halászott ki a hamvak közül, majd elkezdett nevetni.

– Ez nem nekünk szólt! Vagyis nem csak nekünk! – mondta a vezérük. – Ez az a szörny volt, ami hetek óta errefelé sündörgött. Ti is próbáltátok elkapni, de nem találtátok! – miközben beszélt, felállt és körbemutogatta a koponya maradványait. Megnyugodott, hogy a robbantással nem az orkok üzentek neki.

– De mégis... Mi a fene volt, ami így elintézte ezt a dögöt? Ahogy látom, ez a tűz a lény csontjainak a nagy részét is szénné égette. Egy egyszerű mágus nem képes ilyen poklot varázsolni! – jegyezte meg ismét Zaid.

Orzes ezen elgondolkodott. Lehet mégis az orkok voltak? Közöttük volt néhány egészen elképesztő erejű tűzmágus korábban. De évek óta nem hallottam róluk.

– Tökmindegy Zaid, tűzzel nekünk nem árthat! – próbálta megnyugtatni csapatát.

Közben a trollok szétszéledtek és elkezdtek mindent babrálni maguk körül. Az egyikük talált egy elszakadt női alsóneműt, amit a fejére rakott és úgy szaladgált társai között. Orzes ezen egy pillanatra megrökönyödött, majd visszafordult Zaidhoz.

– Biztos vagy benne, Uram? – kérdezte Garrin és felemelte karját, amit még pár száz éve egy tűzmágus sebzett meg.

– Biztos! Azok a tűzmágusok már kihaltak! Megsemmisítettük őket! – válaszolta. De akkor mi franc ez a félig elhamvadt koponya? Talán az orkok kifejlesztettek egy új fegyvert? Nem valószínű... van így is éppen elég nekik, amit nem használnak – gondolta. – Na, induljunk visszafelé! Sok dolgunk van még ma! egyébként meg ez az eset is alátámasztja, azt, amin korábban gondoltam. Kell nekünk még egy fal egész Grayscar köré! – mondta és felpattant a lovára, hogy időt se hagyjon nekik a látottakon gondolkodni.

Épp elég volt, hogy az ő agya járt rajta, nem akart a többiek kérdéseivel is foglalkozni.

Már egy ideje baktattak, amikor a vezér furcsa hangokra lett figyelmes. Intett a többieknek, hogy álljanak meg és hallgassanak el. Leszállt a lóról és elindult a zaj forrása felé. Zaid suttogva megkérdezte:

– Ne menjünk veled?

– Nem kell, úgyis halljátok, ha történik valami. Várjatok itt! – válaszolta Orzes.

Letért az ösvényről és elindult az erdő sötétjébe. Érezte, hogy figyelik. Amikor úgy gondolta, hogy kellő távolságban van a többiektől ahhoz, hogy ne hallják, amit mond, de szükség esetén segítsenek neki, megszólalt:

– Tudom, hogy itt vagy! Mit akarsz?

– Hogy mit akarok, sárkány? Azt, hogy megdögölj! – hangzott a válasz a lombok közül.

– Ezt rajtad kívül még jó néhányan szeretnék, de senki sem olyan bátor, hogy megpróbálkozzon a megölésemmel.

Ciripelő hangot hallott, majd egy nyílvessző fúródott a földbe lába mellett.

– Hoppá, ezt elvétettem – ironizált az idegen.

Orzes lehajolt és felvette a nyilat a földről. Szépen megmunkált lövedék volt, színes tollakkal. Látott már hasonlót.

– Druida vagy! – vonta le a következtetést.

– Így igaz, Orzes nagyúr!

Az ozuruk érezte a hangjában a gúnyt.

– Nem ölhetsz meg! Nem mintha egyáltalán képes lennél rá, de tegyük fel, hogy az vagy. Szürkenyír a vezetőtök, én pedig egyességet kötöttem vele, miszerint békén hagyjuk egymást.

– Tudom jól, hogy milyen egyességet kötöttél a vén beszarival, nyugodjál meg! Nem kívánok az életedre törni. Legalábbis most még nem.

– Mindkettőnk számára így a legjobb! Azonban, ha nem vagy annyira ostoba, hogy megpróbáld, miért hívtad fel magadra a figyelmemet? És miért akartad tudatni velem, hogy druida vagy?

– Hiúságból. Azt akartam, hogy tudd, hogy létezem, és egy nap én foglak a sírba tenni!

– Nem mondom, van önbizalmad! – vigyorgott Orzes.

– Nem muszáj hinned nekem, de attól még így lesz! Meg fogsz fizetni mindenért, amit tettél! Mindenkiért, akinek az életét a parancsodra ontották ki!

– Ki vagy te? – tette fel a kérdést, ami egyre inkább kezdte foglalkoztatni.

– Én vagyok a megzabolázhatatlan, sötét, ibolyaszemű árny, ami követi minden lépésedet és vár a megfelelő alkalomra, hogy lesújthasson rád halálos karmaival!

– Szóval egy költő – gúnyolódott.

Válasz nem érkezett. Teljes csönd töltötte be az erdőt. A druida elment.

🐾🐾🐾