Egy kellemetlen, nyári reggelen kezdődött a kálváriám. Hosszú, mély álmomból az keltett fel, hogy valami félkegyelmű építkezni kezdett a rezidenciám mellett. Pontosabban nyilván, nem az a szerencsétlen flótás tehetett róla, aki elvégezte a piszkos munkát, de engem ő zavart fel.
Szóval kinyitottam szememet, ásítottam egyet, és konstatáltam, hogy nem vagyok éppen rózsaillatúnak mondható. Nem mintha abban a pillanatban nagyon érdekelt volna, hiszen éppen felkeltettek a nyomorult zajongással. Botladozva kivergődtem az ajtón és egyből orra is estem. A lábaim nem akartak engedelmeskedni. Nagy nehezen felálltam és odavonszoltam magamat a borzasztó hang forrásához. A nap égetett, amitől már jócskán elszoktam. Amikor kimozdultam, azt is általában éjszaka tettem, hiszen a holdfény jobban állt nekem.
Megszólítottam az egyetlen férfit, aki ott munkálkodott. Nem ásóval túrta a földet, hanem egy nagy… valamivel.
– Üdvözletem, munkás uram! Nem lehetne ezt kicsit halkabban csinálni? – kérdeztem kissé krákogva, hiszen torkom teljesen ki volt száradva. Elsőre nem is hallott meg, így valamivel hangosabban megismételtem.
A fickó felém fordult a szerkezetben ülve és tátott szájjal bámulni kezdett. Egy darabig még pislogni is elfelejtett.
– Nem szeretnék konfliktust jó ember! Ha csendben végzi tovább a dolgát és alhatok, én már itt sem vagyok!
– Én nem tudom, hogy te milyen hajléktalan vagy, de feladatot kaptam, hogy ássak itt egy hatalmas gödröt! Menjél máshová aludni, ahogy a többi magad fajta!
– Én hajléktalan? Nem vagyok hajléktalan! Ott lakom már jó ideje! – mutattam hátam mögé a gyönyörűen megmunkált és domborművekkel díszített lakásomra.
Ismét kiült a döbbenet az arcára, majd megrázta magát és ennyit mondott:
– Hordd el magad!
Csalódott voltam és nagyon mérges, hogy nem sikerült az úriemberrel szót érteni.
– Sajnálom uram, de nem hagyott más választást! – mondtam nyugalmat erőltetve magamra, majd bosszússágomat felhasználva felugrottam, megkapaszkodtam a szerkezet tetejében, behajoltam az ablakon és átharaptam a férfi nyakát.
Csak egyet volt lehetősége ordítani. Több hang nem jött ki a torkán. Bemásztam a szerkezetbe és elfogyasztottam lassan az úriember minden porcikáját. Amikor kimásztam fekhelyemről, nem gondoltam, hogy ilyen fordulatot vesznek az események. Sajnálatos módon feldühített és meg is éheztem idő közben.
Nem tehettem mást!
Miután megreggeliztem, sajnos már nem volt kedvem visszafeküdni aludni, így gyorsan eliszkoltam és a közeli tó felé vettem az irányt. A környék eléggé megváltozott. A tavat elkerítették és táblákat raktak ki, hogy tilos benne fürdeni. Hallatlan! Milyen tó az, amiben nem lehet fürdeni? Szerencsére nem volt ott senki, így ezek a figyelmeztetések egy cseppet sem érdekeltek. Átugrottam a kerítést és csobbantam egy nagyot. Frissítő érzés volt, ahogy az enyhén langyos víz összeaszott bőrömet simogatta. Lebuktam és lubuckoltam, akár egy halacska.
– Hé, maga! Mit keres ott? Nem látta a táblákat? – kiabált rám egy újabb ember az idilli pillanatot megszakítva. Sejtettem, hogy vele sem leszünk barátok.
– Látni láttam, jó uram, csak nem igazán érdekelt. Egy hangyányit kultúrálatlanul sikerült elfogyasztanom a reggelimet, amit szörnyen röstellek, így muszáj volt megfürdenem!
– Engem ugyan nem érdekel sem maga, sem a kacifántos beszéde! Jöjjön ki azonnal a vízből, vagy rendőrt hívok!
Nem igazán tetszett az a hangnem, amit megengedett magának velem szemben.
– Kezdjük elölről uram! A nevem Zig! – nyújtottam felé a kezemet.
Lázszott rajta, hogy habozik, de végül megmarkolta csontos kezemet. Ebben a pillanatban rántottam egyet rajta, ő pedig mellettem kötött ki a vízben. Elmerült, de többé már nem jött a víz felszínére. Őt is elfogyasztottam. Muszáj volt ezt tennem, hiszen nem származott volna abból semmi jó, ha rám hívja a rendőröket!
Minden esetre jól laktam és végre tiszta voltam. Mivel úgy sejtettem, hogy nem fogok tudni visszamenni aludni, megszárítkoztam, majd felöltöztem. Eldöntöttem, hogy körül nézek.
Amikor kimentem a parkból, észrevettem, hogy az emberek hatalmas, lovak nélküli, színes szekerekkel gurulnak az úton. Ez meglehetősen furcsa volt. Próbáltam kikerülni őket, de ekkor mindig valami nagyon hangos reakciót váltottam ki a szekerekből. Többen is holdkóros drogosnak neveztek, amivel bevallom, a lelkembe gázoltak!
Legközelebb már óvatosabb voltam. Egy csapathoz verődtem és figyeltem, hogy mit csinálnak. Megálltak egy csíkos út mellett és csak akkor indultak tovább, amikor egy kis zöld emberke megjelent az oszlopon. Elég furcsa szokásnak gondoltam, de úgy döntöttem, hogy alkalmazkodok.
Ahogy jártam az utcákat, észrevettem, hogy az emberek már nem arannyal és ezüsttel fizetnek, hanem valami papírral. Olyan is volt, hogy mindössze egy kis kártya szerű eszközt nyújtottak az eladónak. Gondoltam, hogy ezt én is megpróbálom! Volt nálam kartya, bár már kissé gyűrött és molyrágta állapotban. Kiválasztottam egy pár új cipőt, majd az egyik lapot odanyújtottam a hölgynek.
Elképzelésem sem volt, hogy mi okozta a problémát, de azonnal megragadták a grabancomat és kidobtak az utcára. Cipőm természetesen nem lett.
Nem tudtam, hogy mit csináljak. Vagyis de, tudtam. Munkát kellett szereznem, ha nem tervezek ismét évszázados álomba merülni. Ahhoz pedig semmi kedvem nem volt!
💀💀💀
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése