I. Blokk: A főnix 🐦🔥
1. fejezet - A szurdok
Crematory I.
1139. február 9. KU
Villámcsapásként szaladt végig az érzés a gerince mentén. A karján lévő szőrszálak felálltak, élénkzöld bőrén apró, elektromos kisülések táncoltak. Erősebben markolt rá a kezében tartott kardokra, nem akarta elejteni őket. Az ork fiú alig múlt tizenöt. Eleinte féltette az életét, de ahogy megérkezett és kavarogni kezdett mellkasában az ismerős, mégis izgalmas energia, megfeledkezett erről.
A fegyverek hangja a fülében csattogott, a vér szagától hányingere lett. Próbálta kikerülni, hárítani a csapásokat, néhány penge viszont a páncél ellenére is a húsába mart. Felszisszent, de haladt tovább. Forgolódott, a tekintete megállás nélkül pásztázta a környezetet. Hirtelen egy szablya száguldott felé, az utolsó pillanatban vette észre. Hátra lépett, a hegye az arcától néhány centire süvített el. A támadója elfordult a lendülettől, Crematory pedig oldalba rúgta. Ellensége kibillent az egyensúlyából, és elvágódott a fagyos talajon. A fiú felemelte a két egykezes kardot. Le akart sújtani, a végtagjai viszont remegtek, nem engedelmeskedtek neki. Fújtatva hátrált néhány lépést, majd elvegyült a dulakodók között.
Mi a fenét keresek itt? – A gyomra összeszorult, miközben a körülötte hömpölygő tömeget figyelte.
Csak az apja unszolására egyezett bele a harcba. A hadsereg azonban nem várt erdei katonákba ütközött, és a csata káoszba torkollt. A férfit elvesztette maga mellől.
Amikor az egyik dryn katona fején egy nyílvessző fúródott át, és a kecske-elfnek csúfolt lény teste élettelenül terült el lába előtt – rájött, még sincs egyedül. Fogadott bátyja, Rorscha valahonnan vigyázott rá.
Újból körbenézett. Az orra előtt egy parányi villám suhant át, alig észrevehetően. Tett felé néhány lépést, de a jelenség a semmibe veszett. Az erő most a végtagjaira nehezedett, a feszültség irányt mutatott. A lába magától mozdult, a bizsergés pedig minden egyes lépéssel erősödött. Már nem reszketett, a gyomra sem szorított kellemetlenül. Bármi is vonzotta, tudta, hogy hamarosan rátalál...
1143. szeptember 8. KU
A káosz csata emlékei már megfakultak az elméjében. Azóta sem értette, miért kóválygott akkor élőhalottként a harcmezőn, ahogyan az azt követő, logikátlan tetteit sem. Crematory nem keresett mentségeket. Nem magyarázta meg magának, egyszerűen csak hagyta a részleteket a feledés homályába veszni. Négy év és hét hónap telt el. Kamaszból lassan felnőtté vált. Legalábbis, a kinézetét illetően.
A legnagyobb bánatára még mindig alulról súrolta a két métert, az állán viszont már sűrű szőr nőtt, ha éppen nem borotválkozott. Viszketett tőle, így néhány napnál tovább sosem bírta. A fekete haját is rövidre nyírva hordta; a kényelmet mindennél fontosabbnak tartotta.
A fák sárguló levelei lágyan lengedeztek az őszi szellőtől, a nap bágyadtan vetette utolsó sugarait a kertre. A levegőben kései virágok és lenyírt fű illata szállt. A kerítésen kutyaugatás, és gyermeki kacaj szűrődött át – a szomszédok ki akarták élvezni a jó idő maradékát. Az udvar másik végében egy lóméretű, narancssárga galamb ugrándozott a sáskákat kergetve. Blaze csaknem húsz éve volt része Rustfield kertvárosi idilljének. Ha valaki először látta a hatalmas madarat, mindig meglepődött rajta, a környéken azonban hozzászoktak, sőt szerették őt. Crematory is szívlelte a tollas jószágot, aki az anyja után maradt rá, és lett az egyik leghűségesebb társa. Nem sok mindent örökölt a legendává vált anyjától, aki egykor a Főnix becenevet viselte. Hiába égett a szeme hozzá hasonlóan a tűz színében, a harci képességei a nyomába sem értek.
– A francba! – csattant fel a földre huppanva.
Órák óta próbálta meggyújtani a gyakorló bábut, mindhiába. Csak a szalmafigura feje kezdett el füstölni, de szinte azonnal abbahagyta azt is. Évekig nem foglalkozott a családjában öröklődő varázserővel. Amikor azonban egy vita folyamán váratlanul fellobbant a gázon lévő serpenyő lángja, megfordult a fejében, hogy ő okozhatta. A lelkesedése új erőre kapott.
Felkészült. A földön egymás mellett sorakoztak a vízzel töltött vödrök – feleslegesen.
– Na, feladtad? – szólalt meg mögötte Rorscha.
– Igen. Semmi értelme, én béna vagyok ehhez – biggyesztette le a száját.
Fogalma sem volt, mit csinál rosszul.
– Ne bánkódj, te is tudsz dolgokat, csak másféléket – lépett mellé a mostohatestvére és megpaskolta a vállát. – Gyere, a többiek már várnak.
Crematory nem akart csatlakozni, folytatni szerette volna a gyakorlást. Ha egyedül lett volna a házban, talán még őrültebb dologra is rászánja magát, ahogy az elmúlt évek során néhányszor már meg is tette. Mégsem tiltakozott, csak bólintott, és egy erőltetett mosoly kíséretében indult el befelé.
A lakásban már égett a villany. Amikor belépett, rögtön megérezte a frissen sült pogácsa hívogató aromáját. Mori – a nevelőanyja –, büszkén állt az asztalon lévő, általa készített sütemények mellett. Kerek arcán széles mosoly terült el, apró agyarai ékszerként ültek a görbület tetején. Sötétkék frufrúja a vörös szemébe lógott. Val'Grav, Crematory apja lépett a testes asszonyhoz, megigazítva a kósza szálakat.
– Így azért jobb Coca, nem igaz? – kérdezte becézgetve a nőt, aztán a fia felé fordult. – Na, sikerült?
– Nem... igazad volt – motyogta halkan a fiú, miközben a pultnál kezet mosott.
– Mondtam, hogy felesleges lesz ennyi vizet elpacsálni. Tudod te, mennyibe kerül? – Crematory nem válaszolt neki, csak vállat vont és leült.
A mesterséges víz előállítása költséges volt. Talán még jobban is tisztában volt ezzel, mint a családja, de nem akart veszekedni. Nem nézett fel, Val'Grav szemét azonban így is magán érezte. A férfi hosszú fekete hajában egyetlen hófehér tincs éktelenkedett. Mindenki tudta, mikor keletkezett, Crematoryt pedig mindig arra emlékeztette: hiba volt megszületnie.
– Ne piszkáld már, ha sikerült volna és felgyújtja a házat, akkor meg az lenne a baj. A kerti slag megadta magát múlt héten, nem tudta volna másképp eloltani – vette védelmébe Rorscha.
– Jaja! – vigyorgott Astrol, a középső, és még három italt az asztalra tett a földön heverő rekeszből. Az egyiket vigyorogva Crematory felé tolta.
– Köszi – fogadta el. Magához húzta és a kulcstartóján lévő nyitóval lepattintotta a kupakot. Astrol hirtelen kapta el a tekintetét és kuncogni kezdett. A fiatal ork megvizsgálta a címkét, de semmi különöset nem látott az üvegen. Pontosan olyan volt, mint a többi. Remélem, nem fecskendezett bele hashajtót... – húzta el a száját.
– Ha már Rorscha szóba hozta azt a csövet, nem akarod valamikor megjavítani? – kérdezte a családfő.
– De, tervben van, csak venni kell hozzá pár dolgot – válaszolta az apjának.
Bármi elromlott a házban, azt évek óta neki kellett megjavítani. Val'Grav számára az, hogy a fia értett az elektromos szerkezetekhez, megegyezett a vízvezeték-szereléshez való kompetenciával is. Ráhagyta.
Amint mindenki más is helyet foglalt, Rorscha a kezébe vette az asztal közepén lévő kártyapaklit, megkeverte.
– Melyik is ez a játék? – kérdezte Astrol.
– Most légy erős! – szólalt meg az öreg. Végre leszállt a fiáról.
– Jajj, ez az, amikor ellenséget húz mindenki magának, aztán a paklija segítségével kell legyőznie? – kérdezett vissza a középső fivér.
– Igen, az. Ha egyedül nem tudod legyőzni, kérhetsz segítséget egy társadtól – mondta Rorscha.
– Értem! – bólogatott a másik.
– Nana! Valamit elfelejtettünk! – állt fel Zedegar és a hűtőhöz lépett. Miután kivette, amit akart, még matatott egy darabig a pultnál. Crematory nem figyelte, segített Rorschának kiosztani a kártyákat.
– Itt is van! – tett le hamarosan a legidősebb fiú egy üveg whiskyt az asztal közepére, a hozzá való poharakkal.
– Ne idegesíts már, az az én piám! – mordult rá Val'Grav.
– Nyugi, nem akarom az egészet eltüntetni. Arra gondoltam, ha valaki hetes, vagy afölötti szörnyet húz, akkor mindenkinek inni kell. – Mori kétségbeesetten nézett fel az elsőszülöttjére. – Tudom anya, te kivétel vagy. Nem kell, ha nem akarod, bár egyszer megnéznélek részegen – röhögött fel Zedegar.
– Jól van, legyen, csak kezdjük már el! – fonta össze Val'Grav karjait a melle alatt.
Úgy is lett. A körök pörögtek, a dobópakliban egyre több kártya hevert, a sör, a whisky és a sütemények fogyni kezdtek. Már negyed óra eltelt, amikor Zedegar következett. Húzott, egy tizenhatos szintű sárkányt. Az öreg ezt meglátva már automatikusan töltötte ki az italokat.
– Szent tehénszar! – kerekedtek ki a legidősebb fiú szemei, majd tanulmányozni kezdte a kezében tartott lapokat. Az eszköztár nem volt titkos, Crematory látta, hogy a fiú sebzései egyesekből és kettesekből állnak. A saját kártyáira tekintett, grimaszolt egyet.
– Segítek neked, ha az öt kártyából hármat odaadsz – szólalt meg végül.
– Miért csak hármat? Ennek a legyőzéséhez magadat is le kell csupaszítanod.
– Tévedsz! – Mutatta fel az egyik lapot a paklijából. – Infernó, tíz sebzés.
Zedegar sűrűn pislogva nézte a kártyát. A mellette ülő Astrolt néhány másodperccel később elkapta a röhögőgörcs. A jókedve ragadós volt, hamarosan a bátyja is rázendített és Val'Grav is pukkadozni kezdett.
– Valaki hozza be a vödröket odakintről – jegyezte meg a családfő.
Astrolra újabb roham tört rá, amitől még a székről is leesett, miközben a könnye is kicsordult.
– Tudjátok mit? Menjetek a francba! – csapta le Crematory az egész paklit az asztalra és felállt.
– Crema, nyugi, ülj vissza! – próbálkozott Rorscha, Mori pedig csendre intette a hahotázó fiait, miközben a férje felé is gyilkos pillantásokat vetett. Mindenki elhallgatott.
– Bocsi, de nekem elment ettől a kedvem – válaszolta a fiatal ork, és elindult az emelet felé.
Ahogy elkezdte megmászni a lépcsőt, a fokok recsegtek, ropogtak a talpa alatt. A fa öreg volt és megviselt. Lassan tizenhat éve éltek így együtt, mozaikcsaládként. Ez idő alatt a deszkák sok mindent megéltek.
Mire az emeletre ért, a rokonság hangja visszatért odalent. Hamarosan hallotta az üres poharakat is az asztalon koppanni – nem állt meg az élet. Crematory nem fülelt tovább, a szobájába ment és magára zárta az ajtót. A szemét végigfuttatta a szűkös kuckó elsárgult falain, a szakkönyvektől és kacatoktól roskadozó könyvespolcokon, és a reggel óta bevetetlen fekhelyén. Egy kicsit elszégyellte magát a rendetlenség miatt, de már nem volt értelme megágyazni. A sarokban álló íróasztalhoz lépett, majd leült. A sámli fájdalmasan nyikordult alatta. Rorscha és annak édestestvérei magasabbak voltak ugyan, de Crematory jóval masszívabb testalkattal rendelkezett. Fizikai erőben bőven felülmúlta őket, ez pedig a súlyán is érezhető volt.
Kihúzta a fiókokat, és előszedte a felszerelését. Csavarokat, kábeleket, a forrasztópákát és az egyik szomszéd elromlott vasalóját, aztán nekilátott a munkának. Koncentrált, a figyelme beszűkült. Nem foglalkozott az idő múlásával.
Hirtelen egy papírtrombita szólalt meg a füle mellett. Felordított, a forrasztópákát a mellette ácsorgó Zedegar felé tartva.
– Le akarsz szúrni? – nevetett a másik.
– Nem, bocsi, de a frászt hoztad rám! – kapcsolta ki az eszközt és letette az asztalra. – Mit akarsz?
– Holnap buli lesz a kocsmában. Urzor bácsi kinevezésének tizenharmadik évfordulója. Egész Rustfield ünnepli majd a Nagy Vöröset, a fél város ott lesz – nevetett. – Jössz velünk?
– Elég zsúfoltnak hangzik. Köszönöm a meghívást, de ez egy tökéletes indok arra, hogy miért ne menjek – fordult vissza a munkája felé.
– Ne legyél már ilyen punci! Sajnálom, nem akartunk bántani, de rohadt viccesen jött ki. Gyere már – kérlelte.
– Varázslatos módon, mindig én vagyok a vicc tárgya.
– Ez egy faszság! Astit is kicikiztük, amikor összekeverte a szörny élet és a jutalompontjait. Csóri öcsém néha olyan, mintha a fejében két agysejt kergetné véget nem érően egymást. Ráadásul az egyik az evésért, a másik meg a pöcséért felel.
Crematory felnevetett.
– Jól van, még meggondolom.
– Szuper! – vágta hátba Zedegar.
A fiatal ork mordult egyet, majd szótlanul figyelte a legidősebb mostohabátyja távozását. Az ajtó hangosan kattant mögötte. A fiú újból egyedül maradt. Már nem volt mérges. A harag sosem tombolt benne sokáig, rendszerint magányos önmarcangolásba csapott át. Ezúttal más történt. Hiába gúnyolták ki, a felé tett gesztus megmelengette a szívét. Amikor folytatta a szerelést, már kevésbé érezte magát kívülállónak.
***
1143. szeptember 9. KU
Mire odaértek, a kocsma már nevetéstől zengett. A főként ork-hibridekből és törpökből álló vendégsereg egymás szavába vágva mesélt és vitázott. A korsók csilingelve koccantak a levegőben, az italok pedig egymás után csúsztak le a torkukon. A nyárnak ugyan vége volt, de a természet ezt egyelőre nem akarta tudomásul venni. A levegő megállt a teremben, a sör és az izzadság szúrós szaga telepedett Crematory orrába. Hiába volt Zedegar az, aki rábeszélte a programra, a két idősebb hamar kereket oldott, egy másik társasághoz csapódva. Ketten maradtak Rorschával. Egy kis, kerek asztalnál ültek, a testvére beszélt, ő pedig hallgatott és bólogatott. Néha hümmögött egyet, hogy jelezze: figyel, majd ivott pár kortyot. Fivére élénken gesztikulálva magyarázott, miközben folyamatosan a körülöttük lézengő lányokat bámulta. Bár zavarta a másik elkalandozó figyelme, nem hibáztatta miatta.
Ujjaival az asztal lapján dobolt, tekintete pedig a kocsma fából készült falain időzött. A hely valaha – talán még az emberek idejében –, egy vadászkunyhó lehetett, hiszen rengeteg faragott állatalak díszítette. Még a fejük fölött lógó csillárt is egy üvöltő medve tartotta.
– Szerinted Urzor ismét meg akarja támadni Grayscart? Te mit gondolsz egy újabb támadásról? – dobott fel az idősebb egy újabb témát, egy pillanatra felvéve a szemkontaktust.
– Mit gondoljak róla? Ő a parancsnok, a népnek nem sok beleszólása van.
– Na ne már! Nyilván nem fog megkérdezni minket, de azért biztosan van véleményed!
– Persze, van. Ki nem állhatom azokat a nyomorult gyíkokat! Viszont a háborút is legalább annyira utálom – mondta. A keze erősebben markolt a korsó fülére. Inkább elengedte, mielőtt összeroppantja.
– Mint mindenki. Viszont, ha nem teszünk valamit, előbb-utóbb megint megpróbálnak terjeszkedni. Így is elég nagy baj, hogy az erdő az övék.
– Megpróbáltuk, egy káosz lett belőle. Nem csak az ozurukok, a többi erdőlakó sem szívlel bennünket. Nem kellene megismételni a múltkorit.
– Szerintem ezért nem lépett még a főni sem. Mondjuk egyszerűbben is elintézhetné a férgeket. A kardoknál és a puskáknál hatékonyabb fegyvereink is vannak.
– Szoktál te néha gondolkozni? – nézett rá a tágra nyílt, narancssárga szemével. – Ha Urzor a tiltott eszközöket vetné be, azzal kockáztatná a kontinens egyetlen termékeny területét!
Néhány pillanatig csendben volt Rorscha.
– Oké, igaz, de biztosan van valami középút a szablyák és az atombomba között – mentegetőzött, majd ismét egy mellettük elvonuló lány felé fordult. A fiatal nő rövid szoknyát viselt. A csípőjét pedig kihívóan ringatta, miközben a hosszú fekete haja a derekát simogatta. – Azta! Láttad, milyen segge van? – kérdezte az idősebb, szinte leesve a székről.
– Aha, csinoska – jegyezte meg Crematory, és megdörgölte az arcát.
– Most miért vagy ilyen búvalbaszott?
– Nem vagyok az, csak az erdő után ez egy elég hirtelen váltás volt. Amúgy is feleslegesen csorgatnám a nyálamat.
– Úgy csinálsz, mintha annyira csúnya lennél – forgatta meg Rorscha a szemét.
– Talán nem vagyok csúnya, de a legtöbb lány magasabb nálam, és nem szeretik, ha lefelé kell nézni egy férfira. – A másik felnevetett. – Te most komolyan kiröhögsz?
– Túl nagy jelentőséget tulajdonítasz ennek a magasság dolognak. Nem azért nincs sikered a nőknél, mert baj van a külsőddel, hanem azért, mert úgy mész oda hozzájuk, mintha félnél, hogy elszívod előlük a levegőt!
Crematory hátradőlt a széken, a karjait keresztbe fonva maga előtt.
– Figyu, nekem nem igazán van most ehhez kedvem. Menj, szedd össze azt a csajt, én pedig elindulok haza.
– Crema, ne már! Bulizzunk! – könyörgött Rorscha az asztalra borulva.
A rá meredő piros szempár egy nyuszira emlékeztette a fiatal orkot.
– Tudod, milyen vagyok, én csak visszahúzlak. Menj, szórakozz, majd otthon találkozunk. Ne felejtsd viszont el, reggel hatkor vigyázzban kell állnunk az ajtónál, teljes harci díszben, különben apám pipa lesz.
– Az apád mindig pipa.
– Ez igaz! – kócolta össze a bátyja feje tetején lévő kék hajcsomót, miközben felállt, majd a tárcájából némi papírpénzt dobott az asztalra. – Jó szórakozást! – vigyorgott rá még egyszer, mielőtt elhagyta a kocsmát.
Amikor kilépett, szó szerint fellélegzett. A nap még mindig ragyogott a feje felett, árasztva magából a meleget. Elindult az otthona irányába. Rustfield utcái porosak voltak a környéket beterítő, vöröses homoktól. A lakók próbáltak harcolni a város elsivatagosodása ellen, így ahová csak lehetett, növényeket ültettek. Így kerültek kertek a házak tetejére is.
Ahogy sétált, a tekintetét felemelve bámulta a szomszéd település égbe nyúló, hófehér felhőkarcolóit. Lightstrand volt a főváros, az orkok technológiai fellegvára. Minden vágya volt egyszer ott élni és dolgozni.
Nem vette észre az egyik üzlet előtti lépcsőt, és megbotlott. Majdnem lefejelt egy villanypóznát, de az oszlopot még idejében elkapta, így nem ütötte meg magát. Felnézve viszont meglátta a rátűzött fejvadászplakátot. A keresett szörnyeteg egy Dreadtalon nevű, gyíkszerű teremtmény volt. Már hallott róla történeteket, többek között azt, hogy a lény felzabálta egy külvárosi pásztor állatait. A vérdíj ötvenezer oschyum volt. Húszezerrel több, mint legutóbb, Crematory pedig pontosan négy korsó sörrel ivott többet, mint aznap kellett volna. A rosszabb napjain nem állt tőle távol a fejvadászat. Olyankor a bizonyítási vágy mindig legyőzte a józan eszét. Bár ez komolyabb ellenfélnek tűnt a megszokottnál, letépte a papírt, és összehajtva a zsebébe dugta.
Hazaérve a házat üresen találta, a nevelőanyja sem sürgött-forgott a bejárattal szemben lévő konyhában. Megállt a nappali közepén és előkotorta a hirdetést. Újra elolvasta.
Ötvenezer oschyum... ennyi pénzből felújíthatnánk a házat, vagy... talán tovább is tanulhatnék. Viszont rohadtul veszélyes. – Nem volt sok ideje gondolkodni. Tudta, valaki hamarosan hazaér, akkor pedig ugrott a vérdíj és a bizonyítás lehetősége. Nem akart lebukni, a korábbi kalandjait is úgy időzítette, hogy senki se fedezze fel az eltűnését.
– Ha beszari vagyok, sosem jutok előrébb... – motyogta maga elé. – Talán meg sem találom, és ha mégis, még akkor is meggondolhatom magamat. Ha pedig meghalok, legalább nem leszek többé útban Val'Gravnak. – Vonta meg a vállát, összegyűrve a markában tartott lapot. Visszagyömöszölte a nadrágja hátuljába és a pince felé vette az irányt. Ott tartották a fegyvereket.
Lefelé haladva a lába újból megbicsaklott. A maradék lépcsőfokot a korlátot markolva tette meg. Odalent felnyomta a világítást. A terem zsúfolt volt, lomos, a levegőben állott szag terjengett. Egy nagy, kétajtós szekrényhez ment. Kinyitva, a puskák és számszeríjak alatt megtalálta, amit keresett: az anyja kardjait.
Ujját végighúzta az ezüstszínű lapján, egészen az aranyozott szárnyakat ábrázoló markolatig. A sima felületen meglátva a saját tükörképét, a kezét azonnal visszarántotta. Sosem ismerhette meg Rena Flamefuryt, a nőt, aki a világra hozta. Már többször használta a fegyvereket, de nem érezte őket magáénak.
Változtatni akart. Tenni valamit, amitől ő maga is más lesz, és az apja is elismeri végre. A plakáton szereplő lény legyőzése ehhez tökéletes lett volna. A szemöldökét összehúzva nyúlt újra az állvány felé. Leemelte a két acélt a helyéről. Nem egyszerű fémből készültek; az ötvözet az átlagosnál sokkal nagyobb hőt kibírt. Nehezebbek voltak annál, mint amilyennek tűntek, de a súlyukat már megszokta az évek alatt. Suhintott velük néhányat a levegőben, majd becsúsztatva a hüvelyükbe, a hátára szíjazta őket. Amint végzett, lekapcsolta a villanyt és elhagyta a házat.
Az orkok gyakran használtak autókat, ő azonban nem szeretett vezetni. Szerencsére nem is volt rá szüksége, hiszen ott volt a hatalmas madár. Blaze szívesen elvitte bárhová. Amikor az állat meglátta őt, rögtön otthagyta a kertben lévő virágokat, és gurgulázva, a fejét lehajtva szaladt a fiú felé. Eközben a szárnyával élénken csapkodott. Crematory kuncogva ölelte magához a szárnyast, miközben a homlokán lévő selymes tollakat simogatta. A kötelező dajkálás után felszíjazta rá a külön neki készíttetett nyerget és felült a hátára.
– Még meggondolhatod magadat – mondta, de nem szállt le. Visszatekintett a házra. Arra gondolt, mennyire jól esne lefeküdni és aludni egyet.
Sosem leszel méltó az anyád emlékéhez! – hangzottak az apja szavai az elméjében.
– Nem... – Szorította ökölbe a kezét. – Bátornak kell lennem! Irány Windfield! – utasította Blaze-t, a madár pedig felszállt.
Nem volt tériszonya. Élvezte a szél simogatását, azt, ahogy a fuvallat összekócolta a haját. A lába alatt elterülő várossal együtt, a problémái is összezsugorodni látszottak. Teljes nyugalom vette körül, csak társa boldog rikoltozását hallotta. Olyankor mindig megpaskolta a madár oldalát.
A gyors szárnycsapásoknak köszönhetően, Oschyát hamar maguk mögött hagyták. Elérve a sivatagot, a táj már sokkal egyhangúbban festett. Homokbuckák, semmi egyéb. Odalent egy lelket sem látott. Sem Dreadtalont, sem másik szörnyet. A nap még sütött, de a szúrása tompult. A kontinens nyugati oldalához közeledve, az ég hirtelen megdörrent. Összevonta a szemöldökét. A végtagjai bizseregni kezdtek. Erősebben markolt a nyeregre. Meglepetésére egyetlen felhőt sem látott.
Blaze is nyugtalanabbá vált alatta. – Nincs semmi baj – simogatta meg az állatot. Visszafordult az alattuk elterülő dűnék felé. Próbálta kitalálni, hol szálljanak le. A szörnynek egyelőre nyoma sem volt. A madár egyre jobban mocorgott alatta, a szárnycsapásai elvesztették korábbi ritmusukat. Egy része vissza akart fordulni, valami mégis azt súgta, maradjon. Végül az erdő szélétől néhány kilométerre landoltak.
Leszállva a hátáról, érezte az acélbetétes bakancsát belesüppedni a homokba. Megingott, de talpon maradt. Füttyentett Blaze-nek, az útjára engedve, ő pedig elindult felfedezni. Nem csupán a nap fűtötte; a talpa alatt lévő por is ontotta magából a hőt. Izzadt és lihegett, vizet pedig nem vitt magával. Ennek ellenére kitartóan menetelt. Az idő múlásával az alkoholmámor is enyhülni kezdett. A lábai sajogtak, a bőre viszketett és egyre szomjasabb is lett.
Egy pillanatra megállt, körbenézett. A naplementének köszönhetően az ég már varázslatos színekben játszott. Néhol még látszott az eredeti kéksége, de egyre nagyobb arányban mutatkoztak meg a sárga, a narancs és a rózsaszín különböző árnyalatai is. A dombok árnyékot vetettek a szinte végeláthatatlan homoktengerre a háta mögött, amelyből csupán az iparváros néhány épülete emelkedett ki. Előtte a távolban viszont már teljesen más látvány tárult a szeme elé: az Iwrana-erdő sötéten zöldellő fái. A rengeteget, és a sivatagot egy hatalmas szakadék választotta el egymástól. Az erdei népek legendája szerint akkor keletkezett, amikor az Erdőisten elpusztult. Az orkok nem hittek ebben. Ők csupán két istent ismertek el: Otthart, a Harcosistent, és Serfhatant, a Démonistent. Crematoryt különösebben egyik sem érdekelte.
Már éppen elindult volna haza, amikor megérzett valamit. Az energia az erdő felé hívta. Nem tudott ellenállni. A szurdokhoz érve meglátta a bestiát, amit keresett; a kanyon sziklái között fogyasztotta az elejtett zsákmányát.
Ha már idáig eljöttem, legalább megnézem... azzal még nem csinálok bajt – gondolta és lassú léptekkel besétált a hasadékba. A vonzást továbbra is érezte, de megpróbált óvatos lenni. A falhoz lapulva állt meg nagyjából százötven méterre a szörnyetegtől. A szél neki kedvezett, a tenger felől fújt, így a lény nem érezhette a szagát. Nagyobb volt, mint az elbeszélések alapján feltételezett. A testét bíbor, lemezelt bőr borította, a hatalmas karmaival szanaszét szaggatta az előtte heverő tetemet. A fiatal ork nagyot nyelt. Inkább hazamegyek...
Visszafordult, de még egyszer hátra pillantott. Az út azonban lejtett, és a talaj hirtelen megcsúszott a talpa alatt. Lebuckázott egészen a kanyon aljáig. Felnézve rájött, hogy ezzel a mutatvánnyal felkeltette a fenevad figyelmét.
A szörny rögvest támadásba lendült, rávetette magát. Crematory arrébb ugrott. Amikor a lény teste becsapódott a helyre, ahol korábban állt, a szívverése kihagyott egy ütemet. Annyira közel volt, a fiatal ork magán érezte a bűzös lélegzetét. Már nem volt visszaút, harcolnia kellett.
Azonnal jött az újabb csapás. Ezúttal a szörny az egyik mellső végtagját lendítette az ork felé, aki kirántotta a hátára szíjazott kardokat és a pengék keresztezésével védte ki a karmokat. A bestia nem hagyta magát, lökött egyet rajta. Crematory megbillent és a földre került. A következő pillanatban egy mellső láb sújtott le rá, ő pedig oldalra vetődött. A por beterítette az egész arcát, a homok szemei a fogai közt roppantak, de még életben volt. Talpra ugrott és nekirontott a lénynek. Ekkor azonban a húzó érzés egy újabb hulláma tört rá, ezúttal sokkal erősebben. A bőrén apró villámok cikáztak. Ismerős volt és lehengerlő, megzavarta a fiút.
A figyelme csupán egy pillanatra lankadt, de az eredménye rögtön meg is lett. Dreadtalon ostorként csapott felé a farkával; eltalálta Crematory oldalát. Az ütéstől az ork a szemközti sziklának vágódott. A vér elöntötte a száját, a jobb szeme körül pedig éles fájdalmat érzett. A hangok elhaltak. A világ elsötétült.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése