Mennydörgés: 1. fejezet / Zelas I. 🐦‍🔥🐦‍🔥

Zelas I.

A vízben állt, és várt. A barlang belsejében lévő tó csupán a lábszáráig ért, mégis teljesen átfagyott tőle. Remegett, és nem tudta eldönteni, hogy a hideg, vagy az idegessége okozza. Egy vékony, fehér ruha volt rajta, ami leginkább hálóingre hasonlított. Hosszú, mélylila fürtjei a hátára hullottak rakoncátlanul, óvva a lányt a körülötte keringő hűvös szellőtől. A feje fölött lévő nyíláson bevilágított a hold fénye, egyenesen rá. Lenézett a karjára. Halvány szürke bőrére ezernyi apró libabőr kúszott fel. Megdörzsölte.

Tavasz volt, az újjászületés ünnepe, és egyben a tizennegyedik születésnapja. A mentora ezt a napot választotta a beavatásra. Igaz, csak szemlélőként, de részt vett már ilyen szertartáson. Érdekes élmény volt számára, leginkább ijesztő.

Megérkezett Ryara. Biccentett az egybegyűlteknek, majd Zelasra vetette a pillantását és elmosolyodott. Lenyűgöző volt. Hosszú fekete haja hullámokban omlott rá kerek mellére, a feje tetején kis szarvak meredtek az ég felé.

– Szép estét kívánok, hölgyeim! Azért hívtalak benneteket össze ezen a gyönyörű éjszakán, hogy kedves lányomat a kristály kegyében részesítsem! – kezdte, miközben sétált. A hangja az egész barlangot betöltötte. Világító kék szemeivel élénken pásztázta környezetét. Egy fekete, testhez simuló ruhát viselt, aminek az alja ringatózott a lépései nyomán. Általában nem volt ennyire modoros, de a szertartásnak mindig megadta a módját. – Kezdjük hát! – fordult felé Ryara. – Készen állsz?
– I... igen – hazudta Zelas. Ibolyaszínű írisze egy pillanatra kitágult, majd összeszűkült, elárulva őt. Elkapta a szemét, és inkább a víztükrön táncoló fények felé fordította.
– Nagyszerű! Hölgyek – nézett ismét körbe a mestere. – Mi itt mind egyformák vagyunk: olyanok, akiktől már egyszer mindent elvettek. Eltapostak bennünket, mi pedig összetörtünk. Arra azonban nem számítottak az ellenségeink, hogy felállunk, és erősebbek leszünk, mint valaha! Ma hajnalban a fajtánk egy újabb taggal bővül. Zelas Il'launa! – szólította meg, felé fordulva. A lány szíve hatalmasat dobbant. Már nem pillanthatott félre, összeszorította a fogait és felszegte az állát.
– Tisztában vagy vele, hogy a kristály megérintésével az életedet kockáztatod? – folytatta a mentora.
– Igen, asszonyom!

– Tudomásul vetted, hogy a követ megérintve, a varázslat átjár, és a test, amit jelenleg sajátodnak ismersz, megváltozik? – hangzott a következő kérdés.
– Igen! – bólintott. Összekulcsolta a kezét maga előtt, a hüvelykujjait egymás körül pörgette.

– Tisztában vagy azzal is, hogy abban az esetben, ha az átalakulás sikerrel végződik, soha nem leszel képes gyermeket a világra hozni?

Sokszor említették már neki ezt a mellékhatást. Nem értette, miért gondolná meg magát, hiszen ha átváltozik, erősebb lesz. Ez volt a legjobb esélye bosszút állni a családja lemészárlásáért. Az egyetlen. Nem akarta ezt a lehetőséget eldobni egy olyan dolog miatt, ami egyáltalán nem is foglalkoztatta. Egy pillanatra mégis elbizonytalanodott.

Emlékei között megjelent, amikor gyerekként gondatlanul fogócskázott bátyjaival, majd amikor hétévesen édesanyjával a rongybabáját a láda mélyére rejtették. Akkor még azt hitte, a kinőtt játékot továbbadhatja egyszer a saját kislányának. Gondtalan idők voltak ezek, amiket a lángok és a sikolyok egy pillanat alatt zúztak szét.

– Igen, tisztában vagyok vele! – válaszolta végül. Átkarolta magát. Csillapítani akarta a reszketést.
– Készen állsz arra, hogy hivatalosan is a Bosszú Pengéi közé tartozz?
– Igen! – felelte ezúttal teljes magabiztossággal. Ez az egy dolog éltette az utóbbi két évben, mióta az erdei zsiványokhoz csatlakozott.

Ryara közelebb lépett hozzá. Már mindketten a vízben álltak.
– Ezt vedd a szádba kedvesem, és harapj rá!

Egy fadarabot adott át a lánynak, ő pedig elvette tőle, és megtette, amit kért.

– Add a kezed! – szólította ismét fel.

Zelas engedelmeskedett most is neki. Nyitott tenyerét a nő felé nyújtotta. Mentora biztatólag rámosolygott. Egy fekete selyemzacskót emelt fel, a tartalmát először a saját kezébe ejtve. Egy apró kő volt benne, amit a lány elé emelt. A vörösen ragyogó drágakő fénye megfestett mindent maga körül. Nem pulzált, vagy búgott, mégis érezhető volt a levegőben a mágia jelenléte. Ez volt az utolsó esélye meggondolni magát. Ehelyett viszont csak megadóan lehajtotta a fejét. Ryara a kezébe adta a követ, ő pedig rászorította a remegő ujjait.

A szertartásnak ezzel vége lett, Zelas gyötrelmei azonban csak ekkor kezdődtek.

Először a varázstárgyból áradó forróságot érezte meg. Sikítani akart, de az állkapcsa satuként szorult rá a szájában lévő botra. Az izmai görcsbe rándultak, elvágódott, Ryara azonban az utolsó pillanatban elkapta.

Óvatosan a vízbe fektette, leült, fejét pedig az ölébe hajtotta. Ekkor a lány már egyre kevesebbet érzékelt a külvilágból. A fájdalom élesen hasított a csontjaiba, inak nyúltak és szakadtak, majd újból összeforrtak. Meleg, fémes illatú folyadék csorgott a halántékáról. Rázta a hideg, de már nem a víz miatt vacogott. Láz perzselte belülről. A tó hűsítő simogatása értelmet nyert. A kín hirtelen szakadt meg. Nem maradt más, csak a végtelen sötétség.

– Basszameg! – zihálta. Felült az ágyban és letörölte a homlokáról csorgó izzadságot.

A szoba fehér falai sötéten bámultak rá, csupán az ablak előtt lógó függöny mögül szűrődött be egy kevés fény. Még mindig a csontjaiban érezte az átalakulással járó kínt, pedig évek teltek el azóta. Amint képes volt lábra állni, azonnal elkezdődött a kiképzése. Sokkal keményebben bántak vele, mint amikor még egyszerű erdei elf volt. Rendszeresen tért zúzódásokkal és sajgó izmokkal nyugovóra, majd néhány röpke órával később az egész elölről kezdődött. Akkor mindezt nem bánta. Nem ez volt azonban a legrosszabb. Abban a pillanatban, amikor a testébe ivódott a kristály mágiája és diabolikká vált, valami megmozdult a bőre alatt. Sötét volt és nyughatatlan, vért kívánt, tombolni vágyott. Elég volt egyetlen rossz szó, hogy kitörjön és pusztítani kezdjen. Uralnia kellett volna, de nem sokkal a változás után elveszített mindenkit, aki megtaníthatta volna neki. A démont tehát mindenáron bezárva kellett tartani.

Az álomból felriadva a téboly ismét eluralkodott rajta. A húsában lakozó lény akarata csápként fonódott a végtagjai köré – készült átvenni az irányítást. Nem csak a régmúlt emlékei hívták elő. Az utóbbi napok eseményei elemi erővel rohamozták meg. Rengetegszer megígérte már magának: nem fog senkit sem megszeretni. Nem sikerült betartania. Most pedig elveszített még egy számára fontos személyt. A könnyei kicsordultak, a keze ökölbe szorult. Mélyeket lélegzett, a szemét lehunyva. Nemsokára a benne lakozó bestia hátrébb húzódott, el azonban nem engedte. Ott lüktetett a szívének minden dobbanásában. Az ajkába harapva ugrott fel, összeszedte a felszerelését.

A vér szaporán lüktetett az ereiben, de higgadtnak kellett maradnia, nem akarta felverni a város lakóit. A királynő a biztonságukra hivatkozva korlátozta a szabadságukat, Zelas viszont tudta, ebben az állapotban ő jelenti a legnagyobb veszélyt a többiekre. Nem volt egyszerű dolga a lopakodással, hiszen Ellanor Allan – azaz az elrejtett város – egy barlangba vájt település volt, aminek hófehér falait millió halványkék kristály világította meg. Érzékei azonban fejlettebbek voltak, mint a társainak. Több utcányi távolságból is hallotta az őrök lépteit. A főbejárat felé nézett, de rögtön el is vetette az ötletet. Eryna Liss’leah katonái ott álltak a kaput elzáró vízesésnél – a királynő túl komolyan vette a biztonságukat.

Őt azonban nem volt egyszerű korlátok közé szorítani. Még évekkel korábban talált egy szűk járatot a barlang falában, amiről vagy nem tudott senki más, vagy ha mégis, azt szándékosan titokban tartotta. A hasíték felé vette az irányt. Először a batyuját gyömöszölte át rajta, majd ő is átbújt a lyukon. Megérezve a friss levegőt, a hátára kapta a táskát és szaladni kezdett. Már nem fogta vissza az indulatait. Mire a fák közé ért, keservesen zokogott. Az ég megdörrent a feje fölött, esőnek azonban nyoma sem volt.

Bolyongott az erdőben, az ösztönei által vezérelve. Szagot fogott: áporodott, kesernyés bűzt érzett – követte. Hamarosan meg is találta az áldozatát, egy pestispofát. Nagyjából akkora volt, mint egy kifejlett farkas, kinézetre pedig olyan, mint a mitológiai könyvek kimérái, csak denevérből és bogarakból összegyúrva.

Zelas egyáltalán nem félt tőle, nem volt számára ellenfél. Leakasztotta a csípőjén lógó chakramot. Nem dobta el, hanem kettéválasztotta, hogy pengeként használja őket.

Hirtelen rugaszkodott el. A levegőben átfordulva suhintott a jobb kezében tartott fegyverrel. Éle könnyedén metszette el a dög szárnyát tartó inakat. A levágott testrész súlyos puffanással ért földet. A lény fájdalmában felvisított, kék vére Zelas karjára fröccsent. Meleg volt, és kellemetlen szagú. Az árnyharcos az avarban landolva nyomban tovább is szökkent. Átszaltózott a szörny felett, és végigszántotta a teljes hátát. Miután földet ért mögötte, újra lecsapott. Megvágta egyik hátsó lábát, majd mellette elbukfencezve kerülte ki a pestispofa mérgező leheletét. A zöld füst kavargott a levegőben, de nem érte el őt.

Miután talpra állt, oldalba rúgta az imbolygó teremtményt. Gyakorolni akart. Nem a démont eresztette azonban szabadjára. Koncentrálni kezdett: megpróbált egy apró villámot idézni, és elkábítani az ellenfelét. Nem sikerült.

– A picsába! – morogta.

A rém még nem adta fel. Eltávolodott a lánytól és újabb adag mérgező füstöt hányt. A diabolik újra ellökte magát a földtől. A bestia háta mögé került és a talpával fellökte. A torzszülött előre bukott. Fel akart állni, de az elf egyetlen mozdulattal levágta a már sántikáló fenevad másik – eddig sértetlen – hátsó lábát, amitől az az oldalára zuhant.

Szemügyre vette az áldozatát. A lény visító hangot adott, miközben kapálózott, és a csáprágóival csattogott. Már nem harcolt, csak menekülni próbált.

Baszki, mi a fenét tettem? – Közelebb ment és a torkát elmetszve véget vetett a szenvedéseinek.

– Sajnálom. – Simította a tenyerét a homlokára.

Az erdő elcsendesült. A lombok susogtak, az avarban rágcsálók kutattak élelem után. Minden olyan volt, mint mielőtt megérkezett. Kivéve az orra előtt heverő dögöt. A pestispofából szivárgó bűzös lé összegyűlt a test alatt. A talaj csak lassan itta magába. Marta a lány érzékeny orrát, de nem állt fel, ennyivel tartozott neki.

Néhány percig mellette maradt még és figyelte a halál hírnökeit – a temetőbogarakat – megjelenni körülötte. Ekkor feltápászkodott. Nem akarta folytatni, de a vérszomj még mindig feszítette. Letörölte a könnyeit, a pengéit megtisztította, visszaakasztotta őket az oldalán lévő szíjra, felkapta a batyuját és továbbhaladt az erdőben.

Már közel járt Grayscarhoz, a zsarnok Ozuruk Harcosok várához, amikor valami vonzani kezdte maga felé. Nem kellett volna közelebb mennie és megkockáztatni azt, hogy az ellenségei észrevegyék, de az inger erősebb volt. Megindult abba az irányba, amerre az erő húzta – a szurdok felé. Arra a helyre, ahol az emberek egykor az erdő istenével végeztek. Vajon nekem is elhozza a vesztemet?

A démon elcsendesedett. Most csak a saját elementális mágiája zubogott a testében. Ritkán mutatkozott meg, és nem mindig akkor, amikor Zelas szerette volna. Ezúttal egy külső dolog élesztette fel az erőt. Mindössze egy alkalmat tudott felidézni, amikor ugyanígy érzett. Négy évvel korábban: a káosz csatában.

💎💎💎