A kiszáradás utáni 1125. év
A szürkeség havának huszadik napján az árnyak hamar rátelepedtek Eivriosra – a bolygó egyetlen kontinensére. Az elf nő egy föld alatti bázison várta a napnyugtát. A szíve már akkor zakatolt, amikor kibújt az őt ölelő paplanok közül. Régóta tervezte az akciót. Mivel biztosra akart menni, sokáig nem lépett, csak megfigyelt. A terv kockázatos volt, de a lebukás esélye elhanyagolhatónak tűnt a jutalommal szemben. Legalábbis, amennyiben igaza van. Tisztában volt vele: ha téved, évek munkája veszhet kárba, és mindent kezdhet elölről. Nem pazarolhatott több időt, ráadásul az úthoz szükséges eszközei is fogytán voltak. Eljött a cselekvés ideje.
A társai még mélyen aludtak. Pontosan így szerette volna. Nem bízta a véletlenre, a vacsorájukba altató főzetet cseppentett, miközben készítette. Feketébe öltözött, és elhagyta a lakrészét. A folyosó sötétjét a kövekbe vésett, kéken izzó rúnák világították meg, segítve a tájékozódást. Amikor elérte a kijáratot, felmászott az aknából, az erdő sűrűjébe vezető lépcsőkön. Csend volt, amit csak néha tört meg a vadállatok neszezése. Visszaengedte a csapóajtót, és útra kelt. Keletre tartott, nesztelenül suhant a fagyos talajon. Csípős szél fújt. A köpenyét szorosabbra fogta magán, a fejére is ráterítette. A lombok felett a hold sarlója követte a lépteit. Hitt benne, hogy az istennő vigyáz rá odafentről.
Amint meglátta az egyre ritkuló fák között a sivatag homokját, megállt. A kezét felemelve az ujjai között lévő papírt a szája elé tartotta. Már csak kettő maradt, egy oda, egy pedig vissza.
– A doratte, le senella – suttogta. Az ige felolvasásával a hordozó egy erős, fűszeres illat kíséretében elporladt. A teste körül két azúr energiagömb jelent meg, egymással ellentétes irányban keringve. Néhány másodperc múlva, amikor a fények összeütköztek, az erő egy pontba sűrűsödött és beszippantotta őt. Egy teljesen más környezetben találta magát: egy városi sikátorban. Undorodva húzódott távolabb a zsákutca húgyos falától. Kilépett egy nagyobb utcára, itt azonban más problémákba ütközött; a közlekedés zaja élesen hasított a dobhártyájába, a mesterséges világítás elvakította. Időre volt szüksége, míg hozzászokik.
Még nem érkezett meg, az úti cél néhány sarokra volt tőle. A csuklyát még jobban az arcába húzta, és elindult. Az épületek alacsonyak voltak, az utcák labirintusként kanyarogtak közöttük. A szabadban már kevesen jártak, de a szórakozóhelyek közelében a hideg idő ellenére is nagy volt a zsivaj. A földre szegezett tekintettel céltudatosan haladt. Amikor egy kietlen, szűk utcán meghallotta két férfi nevetését, megriadt. Egy szemeteskonténer mögött bújt meg, várva. A rothadás szaga bántotta az orrát. Rászorított a csípőjén lógó tőr markolatára, figyelt, felmérte a helyzetet. Csupán az összekapaszkodott jóbarátok árnyékát látta, de ennyiből is sejtette, hogy nincs velük egy súlycsoportban. A részeg fickók viszont azt is alig látták, ami az orruk előtt volt. Egymást támogatva botladoztak, míg hangjuk a semmibe veszett.
Ekkor újra nekiiramodott, de amint elérte a házsor végét, a lábai lecövekeltek. Ismerte a környéket, sokszor járta végig ugyanezt az útvonalat az elmúlt években. A négyemeletes téglaház oldalához simulva lesett ki a következő útszakaszra. A kiszemelt hajlék már jó ideje lakatlanul állt, a többitől kicsit távolabb. Még emlékezett rá, amikor egy otthon volt, és nem csupán az enyészet megtestesülése. A körülötte lévő hatalmas kertet régóta senki sem gondozta; a falevelek vastagon ellepték az udvaron átvezető vékony kőutat, a lepergett vakolaton kúszónövények terpeszkedtek szerteágazó nyúlványaikkal, még az ajtót is benőve. Egyetlen szomszéd ellenőrizte hetente egyszer, ugyanazon a délutánon. Váratlan látogatóra tehát nem kellett számítani. A terep viszont nyíltabb volt, és az út mindkét oldalát lámpák világították meg. Itt, a város szélén, már nem volt nagy forgalom, de időnként így is elhaladt mellette egy-egy kocsi.
Amikor minden elnémult, nagy levegőt vett, és átszaladt az úton. Felugrott a ház előtti egyszerű fémkerítésre, és átlendülve rajta bevetődött a bokrok oltalmába. Messzebbről ugatást hallott, de közvetlen veszélyben nem volt.
Amint újra csend telepedett a vidékre, kilépett a növények takarásából, és a bejárathoz ment. Zsebéből elővette a felszerelését, és nekiállt feltörni a zárat. Egyetlen gyakorlott mozdulattal illesztette be a feszítőt, a zárfésű azonban rögtön megakadt odabent. Egyszerűbb megoldásokhoz volt szokva. Újra próbálta, egy másik formájúval, de semmi sem történt. Hosszú fülei minden apró zajra megfeszültek, a tenyere pedig izzadni kezdett a kesztyű alatt. A kitartása eredményt hozott: egy kattanás, aztán még egy. A harmadik pecek viszont nem adta meg magát. Egy elhaladó autó robogására a teste megmerevedett. Ugrásra készen állt, de végül csak még jobban összehúzta magát. Ahogy a hangok elhaltak, ismét nekilátott. Az ajkába harapva dolgozott. A homlokán gyöngyözni kezdett a verejték. Végül egy fémes hang kíséretében az utolsó csap is a helyére ugrott, az ajtó pedig kinyílt. Azonnal belépett, és magára zárta. Hátát a hideg kőnek vetve, mélyeket lélegezve próbálta feltérképezni a környezetét. A levegő állott volt, a por csiklandozta torkát, könnyeket csalva a szemébe.
Köhögve lökte el magát a faltól, és sétált be a konyhával egybenyitott nappaliba. A plafonról ugyan pókhálók lógtak, de a serpenyők még mindig egymás mellett sorakoztak a gáztűzhely fölötti akasztón, a kanapé melletti kisasztalon pedig egy lefordított képkeret pihent. Odalépett, és a kezébe vette. A fényképről egy fiatal pár mosolygott rá – a ház tulajdonosa az asszonyával. A nő a kerekedő hasán pihentette a kezét, miközben a férje egy csókot nyomott a homlokára. Az elf végigsimított az aranyozott kereten, aztán sóhajtva visszatette az emléket a helyére. Újból végigpásztázta a szobát. További négy ajtó nyílt innen, egyelőre azonban nem foglalkozott ezekkel.
Óvatosan leengedte a redőnyöket. Az áram ki volt kapcsolva az épületben, ő azonban számított erre. Egy világoskéken izzó kristályt húzott elő a köpenyéből, és letette egy olyan pontra, ahonnan az bevilágította az egész teret. Az előkészületeket követően egymás után tárta fel a szekrények ajtaját. Ruhák, elektronikai eszközök, ékszerek. Ezek közül neki egyikre sem volt szüksége.
A szobák felé vette az irányt. Az első helyiségben egy kis méretű fürdőszobát talált, egy zuhanykabinnal. A fehér csempéken a kristály fénye élesen csillant meg. Belenézett a csap alatti tárolóba. Üres volt. A hálószoba vörös tapétái közé lépve az ágyat bevetve lelte. Egy nagy, fekete gardrób állt mellette, amit átkutatva csak ruhákra és cipőkre bukkant. A fekhely alá is belesett – innen abban a pillanatban egy egér szaladt ki. Az elf feje a kereten koppant. Morogva állt újból talpra.
A következő állomás küszöbén egy pillanatra megtorpant. Egy szinte teljesen üres gyerekszoba volt. Meglátva a kék háttérre festett állatfigurákat a szíve összeszorult. Bement, és körbenézett. A földön néhány szebb napokat is látott játék hevert, a sarokban álló félszemű mackó egy szakadt fülű plüss nyulat támogatott, mintha csak maguktól sétáltak volna oda. Se egy komód, sem egy kiságy.
Már csak egy út maradt, ami a padlásra vezetett. Miközben haladt, a burkolatot végig kopogtatta üregek után kutatva. Felérve folytatta a keresést, a holmikat a földre túrta, még a polcokat is kiszedte. Elhúzta a kisebb bútorokat is. Zihálva forgolódott, próbálta kitalálni, mit hagyott ki. Egy nagy ruhásszekrényen állapodott meg a tekintete. Bár kirámolta, ez idáig nem próbálta megmozdítani. A hátát nekitámasztva kezdte el arrébb tolni. Többször meg kellett állnia szusszanni, de sikerült, mögötte pedig végre felfedezett valamit. A körbefutó lambéria egyik deszkája nem illeszkedett tökéletesen.
Egy szerszámosláda kiborulva hevert nem messze tőle. Lehajolt, és felkapott egy kalapácsot. A hegyes végével nekiesett a lécnek, amelynek darabjai hamarosan a földön koppantak. Lihegve nézett be a falba vájt résbe. A szívverése felgyorsult, amikor meglátta az elrejtett tárgyat. Már semmi más nem érdekelte, csak a zsákmány, ami mindössze egy karnyújtásra volt tőle. Remegő kézzel emelte ki az apró fadobozt. Megcsodálta a rajta lévő rúnákat, ujjait végigvezetve rajtuk. Valtryszi írásjelek – állapította meg. Nem értette, mit karcoltak bele, de látott már hasonlót – régi, emberek által készített dolgokon. Összeszedte magát, és lélegzetét visszafojtva felpöccintette a tenyérnyi szelencén lévő zárat. Az arcát megvilágította tartalmának vörös fénye. A levegő összesűrűsödött, érezte a belőle áradó mágiát. Az erőt, ami mindent megváltoztathat.
– Hát megvagy! – súgta, az ajka pedig mosolyra húzódott.
Hozzá akart érni, kipróbálni, mire képes pontosan. Mielőtt azonban az ujjai elérhették volna, odakint kerekek csikorgását hallotta, majd egy hangos csattanást. Ez kizökkentette őt az álmodozásból.
– Nem, még nem lehet! Túl veszélyes – csukta le a doboz tetejét. Az utcai baleset pont kapóra jött: a tökéletes figyelemelterelést kihasználva, a zsákmányt a zsebébe rejtve, sietősen távozott. A karmazsin ragyogás még sokáig lebegett a szeme előtt. Végre megvolt az eszköze a bosszúhoz.
🌙
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése